68 évesen láthatatlanná váltam a saját családom számára. Aztán hirtelen eszükbe jutottam. A férjem ötvenhárom

Erzsébet néni a patikából lépdelt hazafelé, és csak egy járt a fejében: épségben eljutni a lakásajtóig.

Η Αντωνία Παπαδοπούλου γύριζε από το φαρμακείο και το μυαλό της ήταν μόνο σε ένα: να φτάσει σπίτι χωρίς απρόοπτο.

«Δεν μπορώ άλλο να ζω με μια συνταξιούχα», είπε, κοιτάζοντας δεν εμένα, αλλά το πιάτο με τις μπριζόλες.

2024. július 3. – Naplóbejegyzés Nem bírok tovább egy nyugdíjas nővel élni. Ezt mondta Viktor, miközben

– Je n’en peux plus de vivre avec une retraitée. Il a lâché ça en fixant son assiette de boulettes, pas moi.

– Η παραλία τυπώνει ακυρωμένη – είπε ο Λεωνίδας, χωρίς να σηκώσει το βλέμμα από το κινητό. – Η μητέρα

— La mer, c’est annulé, — dit Léon, les yeux rivés sur le portable. — Ma mère arrive. Je me tiens au

– A tengerút lemondjuk – mondtam, anélkül, hogy a telefonról elfordítanám a tekintetem. – Anyám jön.

— Dénes, ki ez? Honnan jött ennyi ember? — kérdezte Krisztina, hangja remegve, miközben erősebben szorította










