Hat hónapja házasodtam meg, de azóta van bennem valami, ami nem hagy nyugodni.
Az esküvőnk egy csodálatos kertben volt. Zene szólt hangosan, fények villogtak, emberek táncoltak. Egy ponton úgy éreztem, szükségem van egy kis friss levegőre, ezért kiléptem a főteremből. Már messziről megláttam a legjobb barátomat és a feleségemet egy félreeső részen, a mosdók közelében. Nem úgy beszélgettek, mint általában. Veszekedtek.
A feleségem Réka nagyon feszült volt, keze idegesen járt. Barátom, Zoltán, állkapcsa megfeszült. A zene miatt nem lehetett hallani, miről van szó, de a vita egyértelműen heves volt.
Lassan közeledtem hozzájuk, észrevétlenül. Amikor már elég közel voltam, tisztán hallottam, ahogy Zoltán azt mondja neki:
Erről többet nem beszélünk.
A hangja száraz volt. Kemény.
Akkor vettek észre. Rákérdeztem, mi történik, miről beszélnek ennyire komolyan.
Mindketten megijedtek. Réka szólt hamarabb: csak valami butaságról, hogy nincs semmi jelentős. Zoltán is azt mondta, hogy valami játék vagy fogadás miatt kaptak össze ő javasolt valamit, Réka nem értett egyet, ennyi az egész. Nagyon gyors, zavaros magyarázat volt, részletek nélkül.
Azonnal témát váltottak, visszatértek a terembe, mintha semmi nem történt volna.
Az este hátralevő részében próbáltam a jó hangulatot fenntartani. Táncoltunk, koccintottunk, gratulációkat fogadtunk. De valahányszor láttam, hogy Réka és Zoltán egymás közelében vannak, nagyon keveset beszéltek, kerülgették egymás tekintetét. Többé előttem egyes szót sem váltottak egymással.
Akkor este nem szóltam semmit.
Az esküvő után zajlott tovább az életünk. Összeköltöztünk Rékával. Zoltánnal és az ő párjával is ugyanúgy tartottuk a kapcsolatot: találkozók, születésnapok, szokásos közös programok. Az ominózus eseményről viszont senki sosem beszélt. Nem voltak furcsa üzenetek, gyanús telefonok, semmi konkrét, ami kapaszkodót adhatott volna.
Csak az a pillanat.
De ez az egy pillanat nem tűnt el. Az a bizonyos mondat. Az a hangnem. Az a sürgősség, ahogy hirtelen leállították a beszélgetést. Ahogy reagáltak, amikor megláttak.
Nincs bizonyítékom. Se üzenet, se jelenet, se beismerés. Csak az a veszekedés az esküvő napján, és az érzés, hogy valamit megzavartam, amit nem lett volna szabad hallanom.
Eltelt fél év, én még mindig ezen kattogok. Senkit nem vádoltam meg semmivel.
Mostanában viszont egyre csak az jár a fejemben:
Mit kezd az ember egy ilyen gyanúval, amikor semmi kézzelfogható jele nincs csak az érzés, hogy akkor ott valami történt?
