Volt egy csodálatos házasságom, férjem és a két kisfiúmmal. Egy nap mindent felborult: a kedvesem hazafelé úton balesetet szenvedett, és én azt hittem, már soha nem bírnám túl a gyászt. Anyám azonban meggyőzett, hogy a gyerekekért erőt kell merítenem. Összeszedtem magam, keményen dolgozni kezdtem, és amikor a fiúk már nagyok lettek, kiutaztam dolgozni külföldre, hogy lábra állítsam őket, hiszen a támogatásom teljesen hiányzott.
Először Csehországba, Pozsonyba mentem, majd onnan Németországba, Frankfurtba. Sok állást kellett váltanom, míg végre stabil jövedelmet nem kaptam. Minden hónapban pénzt küldtem a gyerekeknek, később már egy-egy saját lakást is megvásároltam nekik, magamnak pedig szép felújítást csináltam. Büszkén néztem vissza, és azt gondoltam, végleg visszatérek Magyarországra.
De egy évvel ezelőtt az életem újra megváltozott: megismerkedtem egy férfival, Gáborral, aki is magyar, de már húsz éve él Németországban. Elkezdünk beszélgetni, és úgy éreztem, talán lesz köztünk valami. A kétségek azonban nem szabadultak meg. Gábor nem tudott visszatérni Magyarországra, én pedig otthonra vágytam. Így néhány nap múlva hazatértem. Először a gyerekekkel találkoztam, aztán a szüleimmel, de az anyósomat se tudtam meglátogatni egyszerűen nincs időm, a feladatok már felgyülemlették az életem.
Ekkor jött a barátom, Kata, a boltban dolgozó ismerősöm, és így szólt:
A te anyukád teljesen fel van haragszolva rád!
Honnan vetted ezt?
Hallottam, ahogy a anyukád egy másik ismerősével beszélt. Állította, te gőgös vagy, és a pénz megrombolta a jellemed. Ráadásul azt mondta, hogy egyáltalán nem segítesz nekik anyagilag.
Ezt hallani a legrosszabb érzés volt. Hiszem, hogy magam neveltem fel a két fiút, mindent megáldam értük. Nem tudtam még a szülőknek pénzt adni, de magamnak még valami maradt, megérted? A beszélgetés után már nem akartam a szülőkhez menni, de összeszorítottam magam, vásároltam némi élelmiszert, és elmentem. Eleinte minden rendben volt, de a Kata szavai nem engedtek nyugtot. Végül azt mondtam:
Érti, hogy ez a sok év nem volt könnyű számomra. Minden nap a gyerekekért dolgoztam, mert semmiféle segítségnek nem voltam része.
Mi is magunkra maradtunk, felelte az anyós, szorosan az ajkain. Van mindenki saját gyereke, aki segít, de mi magunk vagyunk egyedül. Mi is árvák vagyunk! Vissza kéne jönned, és segítened nekünk.
Az anyós mintha megbánt volna. Nem is merthettem elmondani, hogy Németországban férjem van. Elhagyta a helyet szomorúan. Most már nem tudom, mit tegyek. Vajon tényleg segítenem kellene a halott férjem szüleinek? Már nem bírom tovább!
Barátaim, ha szeretnétek még több hasonló történetet hallani, írjátok meg kommentjeiteket, és ne felejtsetek el lájkolni. Ez ad erőt a további íráshoz!
