Béla bácsi békésen üldögélt a kertjében, mikor hirtelen felkiáltott:
“Hallod-e, Marika néni, jön a vonat!”
A vénasszony felpillantott a kötéséből, és a távolban meglátta a füstölgő szerelvényt. Gyorsan összecsomagolta a készülő harisnyát, és a zsebébe gyömöszölte.
“Úristen, már megint elkéstem!”
A két nyugdíjas lassú, de határozott léptekkel indult el a vasúti átjáró felé. Közben a férfi mélyen a zsebébe nyúlt, és előkotorászott egy zsugorodott zacskóból néhány koronát.
“Tessék, vedd már el ezt a marék aprót – súgta az asszonynak. – Ma én fizetek.”
A vonat dübörögve közeledett, miközben a pálya menti csipkebokrokon már megcsillantak az első szeptemberi pókhálók. A vénasszony szeme könnybe lábadt a futástól és az izgalomtól egyaránt.
“Lassan, Marika néni, nehogy elbotolj!” – intett a férfi, miközben utolérte a felfújódott szoknyájú asszonyt.
A sorompó éppen leereszkedett, mikor odaértek. A vonat sípolva elrobogott mellettük, a kipufogógőz pedig belepítette őket. Béla bácsi köhécselve törölgette a szemüvegét, míg Marika néni a kalapját igazgatta.
“Na, ma is megúsztuk – nevetett a férfi. – Holnap talán időben indulunk, mi?”
A vénasszony csak legyintett, majd a táskájába nyúlt, és előhúzott egy frissen sütött pogácsát.
“Tessék, Béla bácsi, ezért megérte kicsit rohanni!”
A férfi örömmel harapott a puha tésztából, miközben a távolban elnyúlt a vonat füstölgő alakja. A napfényben csillogtak a sínek, és valahol a pálya mentén egy magányos búzakalász bólintott a szélben.







