A házunk mindennap remeg a veszekedéstől nem férjem és én közöttem, hanem a vejem miatt. Az a férfi, akit a lányom feleségül vett, korlátlan lustaság és felelőtlenség megtestesítője. Több mint egy éve nem dolgozik, csak alkalmi munkákat vállal, a maradék időt semmire sem használja. A lányom viszi az egész család terhét, két kicsi gyereket nevel, miközben gyed-en van. És ő? Csak létezik.
Persze, a lányom nem dolgozhat teljes állásban az ikrek állandó figyelmet igényelnek. Ajánlottam segítséget, de egy feltétellel. Igen, szigorú és világos: nem adok egy forintot sem, amíg el nem válnak ettől a semmirekellőtől. Mert ha segítek neki, közvetve őt is eltartom. És nem fogom finanszírozni más lustaságát.
Már az elején nem bírtam Balázst. Reméltem, hogy múlik, hogy felébred. De sajnos összeházasodtak. Ifjúság, szerelem, illúziók minden elhomályosította a lányom eszét. Most pedig mi kell, hogy elviseljük a következményeket.
Férjem és én odaadtuk nekik a nagymama lakását. Korábban ki volt adva, és ez volt az egyetlen kiegészítő nyugdíjunk. De a fiatalok nem tudtak volna bérleti díjat fizetni, így engedtünk. Csak annyit kértem, hogy csináljanak egy kis felújítást, hogy a gyerekek jól érezzék magukat.
És akkor Balázs mutatta meg az igazi arcát:
Én ezzel nem foglalkozom. Nem vagyok barkácsolós típus, én értelmiségi vagyok. Aki fizetést kap érte, az csinálja. Profikat kell fogadni.
De milyen pénzből, ha szabad kérdeznem? Még egy csavarhúzóra sincs keresete. Minden, amit tud, az a filozofálás és a szerencsétlenségről való panaszkodás. Este dolgozni? Lehetetlen. Hétvégén? Pihenni kell. Nyilván megszokta, hogy mindent ingyen kap.
Amikor nyíltan megmondtam, hogy egy semmirekellő, megsértődött. Nem fair velem. És a lányom? Ahelyett, hogy egy kicsit mellettem állna, nekem esett:
Önök miatt veszekedtünk megint. Miért avatkoznak bele?
Elhatároztam, hogy távol tartom magam. De világosan megmondtam: ha ebbe a helyzetbe került, viselje a következményeket. Ne jöjjön könyörögni. De amikor megtudtam, hogy ikreket vár, összetört a szívem. Azt hittem, Balázs magához tér, de nem semmi. Minden a nyakunkba szakadt. Mi végeztük el a munkákat, kerestünk babágyakat, még orvoshoz is kísértük a lányomat. Ő? Mindig a kanapén hevert, a számítógép előtt.
Zsófi mindent megpróbált, de látszott, hogy kezdi felismerni, kivel házasodott össze. Együtt, ahogy tudtuk, felkészítettük a lakást. Mindent kézzel, türelemmel. Persze, ő később vett pár olcsó holmit leárazáskor ez nem mentség. Ha családod van, férfiként kell viselkedned. Ő? Csak egy bérlő egy olyan házban, ahol mindenki más dolgozik.
Aztán rájöttünk, hogyan jönnek ki a pénzből: hitelkártyát vettek fel. Szó nélkül. Titokban tartották. Aztán egy hívás:
Anyu, nem bírjuk Segítsetek
Dühöngtem.
Zsófi! Gyerekeid lettek egy olyan férfival, aki nem tud egy izzót kicserélni! Hogyan gondoltad, hogy egyedül megoldod?
Csak egy nehéz időszakon megyünk át
Milyen időszak? Van lakásotok, szüleitek, akik hátukon visznek mindent. És ő? Nem talál munkát vagy a fizetés alacsony, vagy túl messze, vagy nem jó a munkaidő!
Anyu, nem értitek Ő keres! Csak nem akar fillérekért dolgozni!
De fillérekkel kell élnetek! Te, a gyerekeid, és ő a nyakunkon!
Elegem van. Nem leszek fejős tehén. Megmondtam neki:
Amíg el nem váltok, felejtsd el a segítségünket. Egy forintot sem. Ha vele akarsz élni, vállald a következményeket.
Zsakófával fakadt sírba.
Azt akarjátok, hogy a gyerekeim apa nélkül nőjenek fel?
És akkor kimondtam, amit régóta gondoltam:
Jobb apa nélkül, mint egy ilyen mintával. Egy férfival, aki mások nyakán él.
Anyák vagyunk. De nem vagyunk áldozó bárányok. Azt akarom, hogy a lányom férfival nevelje a gyerekeit, ne egy súlyzóval. Hogy tisztelje magát. Ne kérjen segítséget, amíg ő teázik a kanapén. Letette a telefont csendben, de tudtam, hogy egy nap majd megérti.
