Viktor ráfordult a szűk országútra a teherautójával, távol Budapesttől, egy apró, alföldi falu felé. Az ablak résnyire letekerve, a vezetőfülkében házi krumplis pogácsa illata terjengett az édesanyja frissen sütötte ebédre, és most jól is jött útravalónak.
Pedig ma, vízkereszt utáni hétvégén, legtöbben ünnepeltek vagy pihentek, de Viktornak munkából nem volt felmentés, fuvaroznia kellett a megbízók nem várnak örökké.
Egy pillanatra megállt, kivett egy forró pogácsát, és jóízűen elmajszolta. Aztán bekapcsolta a rádióban a csárdást, s egyszerre vidámabb lett a hangulata, ahogy a kocsi gördült a Duna-Tisza közén.
Már esteledett, mikor Viktor elhaladt egy téeszi buszmegálló mellett. A reflektorok fénye egy magányos lányt világított meg, aki kitartóan nyújtotta kezét, hátha végre valaki megáll.
Ő lefékezett. A lány arcán remény csillant, ahogy közelebb sietett a teherautóhoz látszott, régóta vár valakit, már vacogott is.
Elvinne? kérdezte bizonytalan hangon.
Hát persze, szálljon csak be! Ilyenkor már ritka az autó errefelé. Régóta vár?
Igen, elég rég felelte, s ahogy beszélt, egyszer csak elsírta magát.
Viktor értetlenül figyelte, majd óvatosan megszólalt:
Valami baj történt? kérdezte csendesen.
A lány szipogva belefogott mondandójába:
Zizikének hívnak. Tudja, ma ünneplik a magyaroknál a régi újévet. Egy kolléganő meghívott a vidéki házába, hogy ne maradjak egyedül, hiszen a karácsony előtti héten szakítottam a fiúmmal.
Azt ígérte, hogy, ha megérkezem, hívjam fel, s ő majd kijön elém a buszmegállóhoz, az ABC mellé. Ott lesz bőséges vacsora, férje csinál sült kolbászt, mindenféle finomság.
Felültem hát a buszra, a táblán “Tiszagyenda” állt. Mikor leszálltam, hívtam a barátnőmet. Mondta, hogy menjek be a boltba, nemsokára jön.
Körülnéztem: semmi, csak a sötét, a falu háromszáz méterre. Az utolsó busz már elment, ráadásul észrevettem, rossz buszra szálltam! Az én megállóm Tiszaroff lett volna, de eltévesztettem! Kiabáltam, de senki nem hallotta.
Féltem elindulni az ismeretlen faluba egyedül, próbáltam stoppolni hasztalan. Már majd három órája állok itt.
Ha nem maga, ki tudja, meddig ácsorogtam volna. Köszönöm!
Ugye átválthatnánk tegezésre? kérdezte mosolyogva Viktor.
Zizike bólintott, arca is felderült. S ahogy Viktor nézte a lányt egyszerű, kedves, nem affektált, talpraesett , érezte, megérintette valami különös.
Lassított, majd megállt, és így szólt:
Lám, most már melegedj fel, ideje megvacsorázni! Az anyukám isteni krumplis pogácsát készít, kóstoljuk meg!
Lepakoltak a fülkében, s Zizike elővett a táskájából házi kolbászt, sajtot és egy tábla feketecsokit. Együtt vacsoráztak, közben halkan szólt a népzene.
Éjjel Viktor beágyazott a fülkében, a lány elnyúlt fent, ő maga lent, a vezetőülésen. Már majdnem álomba merülve Zizike kérdezte:
Viktor, nős vagy?
Nem, nem vagyok.
És miért?
Az az igazság, most ismertem meg egy olyan lányt, aki igazán tetszik nekem, de még nem mondtam el neki.
Értem suttogta Zizike.
Pihenjünk, holnap korán indulni kell a rakománnyal.
Az út hátralévő része meghitten telt. Zizike nevetett, elmesélte, hogy neki ez az első ilyen kaland az életében, és most már örül, hogy így alakult legalább történt valami izgalmas vele.
Viktor végig azt érezte, mintha a sors vezette volna hozzá ezt a különleges lányt.
Ahogy később begördültek a városba, Viktor megszólalt:
Megadod a számodat?
És mi lesz azzal a lánnyal, aki tetszett neked? kérdezte Zizike félrebillentett fejjel.
Rólad beszéltem, derült el Viktor arca. Tényleg. Nagyon megtetszettél, szeretnélek még jobban megismerni, ha te is szívesen vennéd.
Nagyon is! mosolygott rá a lány. Igazi férfi vagy, soha nem hagytál volna bajban, és úriember módján viselkedtél.
Áprilisban Viktor és Zizike összeházasodtak egy kisvárosi anyakönyvi hivatalban. Ilyen hirtelen fordulatokat neveznek nálunk is úgy: ezt csak a sors írhatta meg.
