A “Szerelem visszhangja: egy megtört szív drámája”
A festői szépségű Zöldfalu városkában, ahol a reggeli köd lassan száll a folyó felett, és a kertek virágtengerében úsznak, Zsófi és férje, Gábor meglátogatták a szüleit. Gábor kiszállt a kocsiból, kinyitotta a csomagtartót, és elkezdte kipakolni az ajándékokat meg a nasikat. Egyszer csak Zsófi észrevett egy ismerős alakot a távolban. Ránézett – és megdermedt. A lány, akit látott, nem volt más, hogy Csilla, mosolyogva és egy idegen férfi karján lógva sétált végig az utcán. Messziről integetett Zsófinak, barátságosan elmosolyodva.
– Hogy lehet ez? Hol van akkor Péter?! – kapta fel a kezét Zsófi, érezve, hogy szíve összeszorul a félelemtől. Később kiderült a keserű igazság, ami összetörte a világát.
Zsófi éppen a harmadik egyetemi évét kezdte, amikor elköltözött a szüleitől egy új házba. A ház egy nyugodt lakóparkban állt, zöld területekkel körülvéve, egy kis tó partján. Az apja mindent megtett, hogy kényelmes legyen – imádta a feleségét és a lányát, és Zsófi számára ő volt a férfi ideál. A diákokat nem érdekelte – túl komoly volt, bármennyire is gyönyörű. Nem járt bulikba, nem csábították el a kávézók. Nem keresett barátokat, inkább a magányt választotta. Kitűnően tanult, esténként otthon olvasott, örömöt szerezve a szüleinek.
– Még ráér a szórakozásra – mondták ők, miközben otthonukban meleget és otthont teremtettek.
A szomszéd házba egy fiatal pár költözött – Péter és Csilla, öt évvel idősebbek Zsófinál. Gyerekük nem volt, de különösen ő… Péter. Olyan szép volt. Zsófi néha az ablakból figyelte, amikor hazajött a munkából – néha egyedül, néha Csillával, aki magas, fekete hajú és lenyűgöző volt.
Karácsonykor a szülei úgy döntöttek, meghívják a szomszédokat, hogy megismerjék őket. A szomszédok nem utasították vissza, borral és süteménnyel érkeztek. Melegen fogadták őket, leültették az asztalhoz. Anyukája serényen főzőcskézett, a férfiak élénken beszélgettek, Zsófi pedig csendben figyelte Csillát. Csilla visszafogott volt, csak néha szólt bele a beszélgetésbe, közben kíváncsian szemlélte a házat. Péter viszont bájosság maga volt: vidám, udvarias. Miután Zsófi apjával beszélt, megkérdezte Zsófit az egyetemről, emlékezett vissza a saját diákéveire, és azt mondta, még az egész élet előtt áll. Amikor elmentek, Zsófi zavart érzett. Péter kedves tekintete, lágy hangja, kifejező kézmuvese nem hagyta nyugodni. Rájött: ez szerelem. Az első, igazi, szívszaggató.
Péter töltötte be a gondolatait. Az előadásokon nem tudott figyelni, csak a véletlen találkozásokra vágyott. Messziről köszönt neki, elcsíphette a mosolyát, és újra álmodozásba merült. Anyukája észrevette a bánatát, próbált párszor megszólítani, de Zsófi hallgatott. Hogy mondhatta volna: „Szeretem a házas szomszédomat”? Anyukája megbántódott volna, elmesélte volna apjának. Így a lány mind magában hordozta a fájdalmat.
A nyár szünetet és gyakori találkozásokat hozott. Egyszer a tó partján összefutott Péterrel – rövidnadrágban, horgásszessel. Meghívta, hogy horgászzanak együtt. Mikor hazafelé mentek a fogással, ezt mondta:
– Tetszett? Jöhetünk máskor is. Csilla nem szereti a horgászást.
Azóta, amikor találkoztak, odajött hozzá, megkérdezte, hogy van, miújság. Egyszer megbörgölte a haját, ő pedig a kezét közel húzta az arcához. Egy pillanatnyi mozdulat, de Péter figyelmesen nézett rá és így szólt:
– Zsófika, te csodálatos vagy.
Aznap éjszaka hajnalig sírt, és úgy döntött, kerülni fogja. Ez nem vezethet jóra.
Három évig szenvedett. A véletlen találkozások, Péter barátságos mosolyai, Csilla rideg tekintetei, a szomszédok ritka látogatásai. Zsófi a szerelemtől beteg volt, amiről csak ő tudott. Az egyetemnek vége lett – kitüntetéssel diplomázott, munka, felnőtt élet kezdete. A szomszédok gyerek nélkül éltek tovább, a kapcsolat lassan elhalványult. Csilla talán sejtett valamit, de hallgatott. Péter érdeklődött a munkája iránt, a tervei felől, de többé nem hívta horgászni.
Nem sokkal később Zsófi egy kiállítNem sokkal később Zsófi egy kiállítón találkozott Gáborral, a festővel, aki hét évvel volt idősebb nála, és a művészet szépségéről mesélve lenyűgözte őt. (Folytatás:) Aztán egy nap, amikor már a babát várta, és a parkban sétált Gáborral, hirtelen felismerte Péter alakját a távlatban, de most már nem rezgett meg a szíve – inkább hozzáölelt férjéhez, és mosolyogva lépett tovább.
