Számtalan megható történet kering régi találkozásokról, melyek évtizedek után következnek be. Ez is egy ilyen jelenet. Éva édesapja akkor hagyta el a családot, amikor a lány még csak négyesztendős volt. Az édesanyja egyedül nevelte fel őt, de a hiányzó, teljes értékű család árnyéka egész gyerekkorát beárnyékolta. Már kisgyermekként igyekezett mindenben segíteni az anyjának diákmunkákat vállalt, hiszen nem volt, aki eltartsa őket. Emiatt Éva gyakorlatilag barátok nélkül nőtt fel, nem járt szórakozni, és befelé forduló lett.
Csak mikor édesanyja végre nyugdíjba vonult, engedhette meg magának, hogy kicsit önmagára is gondoljon. Akkor ismerte meg Gábort. Hamarosan bemutatta a fiút az anyjának. Néhány hónap múlva meg is történt a lánykérés. Nagyszabású esküvőt terveztek, pont olyat, amilyet Éva kislánykora óta elképzelt. A vendéglista összeállításánál Éva fejében megfordult, hogy meghívja édesapját is.
De nem ismerte sem a címét, sem a telefonszámát. Gábor azt tanácsolta neki, hogy bízza a meghívót az apja testvérére, azaz a nagybátyjára. Ő tudja, hova kell majd továbbküldeni. Sors iróniája, hogy egy jelentéktelennek tűnő hibából Éva késett a házasságkötő terembe. Odakint zuhogott. Gyorsan felkapta a kabátját a ruhája fölé, és futva indult el otthonról.
Az utcán, egy autó mellett hirtelen meglátta az édesapját, akit ennyi év után most lát először. Habozás nélkül beült az autóba. Az út végig sírással telt. Annyi év után végre találkoztak Rengeteg kimondatlan szó, elhallgatott érzés feszült közöttük talán most végre mindent megbeszélhetnek.
