– Na, mi maradt az ünnepség után? Etetnem kell a lányomat! – néni Veronika mohó aggodalommal mustrálta az asztalt.
Máté az anyja nővérére, Veronikára pillantott, és alig bírta visszafojtani a csípős választ. A vendégek még az asztalnál ültek, ő meg már elő is húzott a táskájából három műanyag dobozt.
A nagy tálcán maradt néhány darab sült hús, mellette saláták és egy majdnem egész mákos guba.
– Veronika néni, még teát sem ittunk – emlékeztette Máté. – Várja meg legalább az este végét.
– Ugyan, zavarjalak én benneteket? Igyátok csak a teátokat. Én csak apránként szedek, hogy Anna egyen a munka után. Ma estig dolgozik szegény, vacsorát sem ér rá főzni, én drága kislányom.
Anna huszonkilenc éves volt. Külön élt, és jól keresett.
Veronika néni a hús felé nyúlt, de Zoltán bácsi odébb tolta a tálat a vendégek felé.
– Az emberek még esznek. Ha mindenki elment, majd megnézzük, mi marad.
– Zoltán, neked sajnálsz egy falatot? – háborodott fel a néni.
Máté észrevette, hogy anyja elkapja a tekintetét. Júlia néni mindig igyekezett nem észrevenni a húga szokásait.
Ha a családban valaki felháborodott, ő rögtön kérte, ne fukarkodjanak, és ne rontsák el a kapcsolatot az étel miatt.
Ez majdnem minden családi ünnepségen így ment. Veronika néni egy olcsó bonbonos dobozzal vagy teljesen üres kézzel érkezett, de elsőként ült asztalhoz. Kiválogatta a legjobb falatokat, kérte, adják tovább a salátákat, és vacsora után előhúzta a dobozait.
Egyszer a néni ellopta a guba felét, még mielőtt a házigazdák felszeletelhették volna. Máskor követelte, hogy csomagoljanak be négy adag meleg ételt – mondván, Anna lányának kedve támadt megkínálni a barátnőit.
Zoltán bácsi akkor nagyon dühös lett, de a felesége gyorsan bevonszolta a konyhába.
– Zoltán, ne kezdd el a vendégek előtt, az Isten szerelmére! Veronika megsértődik, megint egy hónapig nem telefonál.
– Hát hallgasson akár egy évig! Miért kellene még az ő felnőtt lányát is etetnünk?
– Jaj, hagyd már, úgyis maradék lesz belőle! Sajnálod talán? Hadd vigye.
Máté csak az anyja kedvéért hallgatott. Az öccse, Bence is próbált nem belekeveredni, bár minden családi összejövetel után morogta, hogy a néni többet tesz a táskájába, mint amennyit három vendég együtt megeszik.
Közeledett anyja hatvanadik születésnapja. Máté úgy döntött, valami igazán értékeset ajándékoz neki – hónapokig gyűjtött rá.
Az ékszerésznél választott egy arany fülbevalót apró, világos kövekkel. Bence meglátta a telefont a fotón, és felcsillant a szeme: megtalálta a katalógusban ugyanahhoz a szériához tartozó nyakláncot.
Míg anya remegő ujjakkal felvette a fülbevalót, Bence átnyújtotta a nyakláncot. Amikor látta, hogy ez egy szett, anya teljesen meghatódott, megölelte a gyerekeit, és elkezdte a megszokott siránkozást, hogy túl sokat költöttek.
– Na, hadd nézzem – Veronika néni szertartás nélkül kikapta a dobozokat. Sokáig nézegette a fémjelet, a körmével piszkálta a csatot. – Ugye egy vagyont költöttetek? A kövek nem üvegcserép?
– Ez arany, a címkén minden rajta van – vágta el Máté. – A lényeg, hogy anyának tetszik.
A néni átsiklott a tekintetével a nővérére, majd enyhe mosollyal fordult az unokaöccséhez:
– Szóval, Máté. Három hónap múlva van a jubileumom. Várok egy ugyanilyen szettet. Csak a kövek legyenek zöldek, valami smaragd félék! Jól állnak a szememhez.
Csend lett az asztalnál. Máté először azt hitte, ez valami ostoba vicc, de a néni teljesen komolyan forgatta a kezében az idegen dobozt.
– Mégis miért vennék magának aranyat? – kérdezte egyenesen.
– Hogyhogy “miért”? – Veronika néni értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Én vagyok az anyád egyetlen húga! Nekem is járnak drága ajándékok.
Máté fejében leperegtek a gyerekkori ünnepei. A nénitől általában zoknit, bögrét vagy egy csomag Győri kekszet kapott.
A tizennyolcadik születésnapjára egy üres képeslappal jött, aztán megkérte, vigye el a város másik végébe – akkor a benzin többe került, mint az ő “köszöntése”. De most olyan öntelten beszélt, mintha ő fizette volna Máté taníttatását.
– Maga nem az anyám – mondta Máté nyugodtan. – Ajándékokat a maga közeli hozzátartozói válasszanak.
– Annának most nehéz – talált ki azonnal a néni. – Én a lánytól nem fogok aranyat követelni. Te meg egy jómódú fiú vagy, megmutathatnád az idősebbek iránti tiszteletedet.
Anya megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket, bár az arcán látszott, mennyire kínosan érzi magát:
– Veronika, elég a viccelődésből. Inkább rendeljük meg a teát, hozzák a tortát.
– Milyen viccelődés, Júlia? Anyának, úgy, arany, a saját nővérét meg kizárod? Várom a szettet a születésnapomra! Bence is dobjon bele, ha ti itt mind olyan gazdagok vagytok.
Bence félretette a villát, és horkantott:
– Mégis miért kellene nekünk finanszíroznunk a maga óhajait?
– Azért, mert a rokonoknak egyformán kell bánniuk mindenkivel! Júliának meg a fülbevaló, meg a nyaklánc! Na, ha nem akartok ajándékozni, akkor elviszem a nyakláncot! Julcsa, neked elég az a fülbevaló is!
Veronika néni szertartás nélkül az anya nyaka felé nyúlt. Anya hátratántorodott. Mátéban eltört a mécses – minden elégedetlenség, amit évek óta gyűjtögetett, egyszerre tört elő.
– Maga most komolyan megpróbálja levenni anyu ajándékát? – Máté elkapta a néni kezét. – Maga adott neki valaha is bármit, ami drágább, mint ezek a konyharuhák?
– Ne pofázz velem! – förmedt rá Veronika néni. – Az én jövedelmem más. És egyébként is, a lényeg a figyelmesség!
– Cserébe a mások pénzét aztán jól számolja. Minden ünnepre üres kézzel jön, elsőként tömi a pofáját, aztán meg kiviszi az ételt a dobozaiban!
– És mindig Annával takarózik, aki már egy felnőtt nő, meg tudja venni magának a vacsoráját!
A néni arca foltos lett. Csattanva tolta el a széket, és a nővéréhez fordult:
– Júlia! Hallod, hogy beszél velem a kölyköd? Fékezd meg! Mindenki előtt gyaláz téged!
Anya tanácstalanul nézett a fiára, aztán a húgára. Máté megdermedt, várta a megszokottat:
– Máté, elég legyen, ne köss bele…
De ekkor az apja megszólalt.
– Máténak igaza van – mondta nyomatékosan. – Csak Júlia kedvéért hallgattam eddig. Te nem úgy jársz hozzánk, mint a rokon, hanem mint egy ingyenbüfébe, házhoz szállítással.
– Á, szóval így? Összebeszéltetek? – Veronika a fiatalabb unokaöccséhez fordult. – Te is elkezded most számolni, hány falatot ettem?
– Emlékeztethetem, hogyan vitte el az ételt a születésnapomról, még mielőtt a vendégek asztalhoz ültek – morogta Bence. – Aztán még megsértődtél, hogy nem adtuk oda az egész tortát.
– Hálátlanok! – visította a néni. – Júlia, kiket neveltél? Semmi tisztelet az idősebbek iránt!
Hirtelen a táskájához kapott, előhúzta a műanyag dobozokat, és dühösen kezdte beléjük lapátolni a felvágottat.
– Ha zavarok, legalább Annának viszek enni! Ő ártatlan!
Máté nyugodtan odalépett, elkapta a dobozt, és visszarázta a kolbászt a tálcára.
– Ma anya jubileuma van, nem egy humanitárius segélyközpont! Ebből semmit nem visz ki.
– Add vissza, te szerencsétlen! – üvöltötte Veronika. – Megaláztatok, megfosztottatok az ajándéktól, most meg éheztettek? Add vissza a húst, Annának tettem félre!
A vendégek dermedten ültek az asztalnál, néhányan alig bírták visszafojtani a nevetést. Máté anyjára nézett – félt, hogy elsírja magát.
De anya lassan kinyitotta a csatot a nyakán, óvatosan visszatette a nyakláncot a bársonydobozba, és a nővérére emelte a tekintetét.
– Tudod, Veronika… Elfáradtam. Elfáradtam abban, hogy minden ünnepen számolgassam, mennyi ételt tömöttél a zsebeidbe.
– Elfáradtam abban, hogy a férjemre és a fiaimra sziszegjek, hogy tűrjék a hóbortjaidat, csak ne veszekedjünk. Máténak igaza van! Te a jóságunkat gyengeségnek vetted.
A néni elakadt. Nem számított ilyen ellenállásra a mindig engedékeny nővérétől.
– Te… te az ő pártjukat fogod? Hiszen én vagyok a saját nővéred!
– Ők nem idegenek nekem, Veronika. Ez a férjem és a gyerekeim! Szedd össze a holmidat, és menj!
– Akkor adjátok oda a meleg ételt a gyereknek! – már halkabban, de még mindig dühösen követelte a néni.
Az apa szó nélkül elővette a telefonját, hívott egy taxit, majd odatolta elé a törülközős szatyrot.
– Vidd a táskádat és ezt a limlomot vissza. A többi az asztalon marad.
– A lábam többet be nem teszi a házatokba! Fösvények! – köpte ki a néni, felkapva a cuccait.
Az étterem ajtaja csattanva becsapódott. Anya még néhány másodpercig nézett a kijárat felé, majd mélyet sóhajtott.
– Anya, bocsáss meg – mondta halkan Máté, leülve mellé. – Nem akartam elrontani az ünnepedet. De, a francba, ez már sok volt.
– Nem rontottál el semmit, fiam – mosolyodott el gyengén, és megsimogatta a fiú kezét. – Én voltam naiv, előbb kellett volna helyretennem.
…Néhány nappal később a néni úgy jelent meg, mintha mi sem történt volna. Máté a konyhában ült, amikor anyja telefonja csörögni kezdett, és a hangszóróból hangos szó hallatszott:
– Júlia, szia. Nálatok maradt étel a jubileumról?
Anya becsukta a szemét, kifújta a levegőt, de ezúttal a hangja még csak meg sem rezzent.
– Veronika, még ha maradt is volna – neked nem adok. Látogatóba csak akkor jössz, ha megtanulod tisztelni a házigazdákat, és nem étteremként tekintesz a házunkra.
A néni születésnapján Máté csak egy szokásos sms-t küldött reggel. Aranyat, természetesen senki nem küldött.
Veronika néni még sokáig várta, hogy meghívják a következő családi összejövetelre, de anya egyszerűen kihúzta a vendéglistáról. És ez valószínűleg hosszú időre szólt…
Mit gondoltok, jól tették a rokonok? Írjátok le véleményeteket a kommentekbe, és nyomjatok egy like-ot!







