Sziasztok, hallgassátok csak, mert most elmesélem nektek a sztorit, amit tényleg megéltem. A nagynéném örökölt nekem egy kis házat Balatonfüreden, de a szüleim egyáltalán nem akartak ezzel egyetérteni. Azt akarták, hogy adjam el, a pénzt adom nekik, meg aztán a maradékot megtartsam magamnak. Egyöntetűen azt állították, hogy nekem nincs jogom ehhez a házhoz.
Néha a legközelebbi emberek a legveszélyesebbek. Nehezen hiszem el, de anyám és apám egyszerűen nem kedvelnek. Gyakran érzem, mintha nem is az én igazi családom lennének. Ezzel szemben a kisabbik húgom, Lilla, már más. Mi egészen mások vagyunk, és én sem akarok olyan lenni, mint ő a viselkedését egyáltalán nem szeretem. De a szüleim mindig azt mondták, hogy ő a példaképem.
Lilla már csak a nyolcadik osztályban van, folyamatosan udvariatlan a felnőttekkel és egyáltalán nem törődik magával. Nem tudom, kit vegyek példaképnek Még ha én vagyok is a legidősebb a családban, Lilla mindig új ruhákat vesz, míg én a használtat hordom, amit már nem akar viselni.
Senki sem hitt, hogy tényleg nővérek vagyunk. Én udvarias, rendezett vagyok, míg ő durva és féktelen. Az egyetlen, aki igazán szerettetett, a nagynéném, Kati volt, apám testvérének felesége. Mivel nem voltak saját gyerekei, ő nevelt fel, és őszintén szólva neki közelebb éreztem magam, mint a szüleimnek vagy Lillának. Sok időt töltöttünk együtt, és ő tanított meg mindarra, amit tudok. Kati házában mindig otthon éreztem magam, és alig vártuk, hogy otthonra menjek.
Most már visszatekintve, Kati nevelte fel, ő varrónő volt, és a varrás iránti szeretetét adta át nekem. Kati súlyos betegséggel küzdött, ezért nem sürgölődött házasság vagy gyerekek után. Amikor befejeztem az iskolát, ő már elhagyta ezt a világot, de a házát nekem hagyta.
Az örökség nem enyhítette a fájdalmam a szeretett nagynéném elvesztése miatt. Számomra ez a ház olyan, mint a szerencse ajándéka végre van lehetőségem kilépni ebből a szorult helyzetből, és nyugodt életet élni. Egyetlen gond a fejemben az, hogy az apám úgy gondolja, ő a közvetlen örököse a háznak. Már láttam a nagy vitát.
A félelmem valóra is vált, amikor a szüleim és Lilla mindent megtudtak. Azt akarták, hogy adjam el a házat, adjam nekik a pénzt, és csak egy darabot tartsak magamnak. Egyöntetűen azt mondták, hogy nekem nincs jogom ehhez a házhoz.
Amikor látták, hogy a szavukra nem reagálok, elkezdtek szívességet kérni, és azt emlegették, hogy család vagyunk. Most már tényleg a családi kötelékekre hívják fel a figyelmet.
A saját véleményem: Igen, eladom a házat, de csak azért, hogy a pénzből egy olyasmit vegyek, ami minél messzebb van tőlük. Még ha fegyvert is kellene rántanom, nem árulom el nekik az új címemet. Megérdemlek egy boldog életet, ami nincs köztük.
Minél hamarabb végezzük, és kezdjünk egy új életet.
