Már több napja nem írtam naplót, de ma muszáj kiadnom magamból, ami nyomja a szívemet. Amikor Bélával összeházasodtunk, mindig álmodoztunk a saját otthonról. Egy kisvárosban laktunk Miskolc közelében, és csak magunkra számíthattunk. A szüleim nem segíthettek, Béla pedig a családjával nem tartotta a kapcsolatot. Nagymamája, Erzsékét nevelte fel, de visszaköltözni hozzá nem akart. Az anyjával, Evelinnal szinte alig beszélt – csak néha látogatta meg a nagymamát. Bélának nem volt szüksége rá: új férje és kislánya volt, a fia meg rég idegen lett számára.
Felvettünk egy lakáshitelt, és dolgoztunk, mint az állat. Miután sikerült egy részét visszafizetni, elkezdtünk gyermekről álmodozni. Béla kölcsönkért anyjától egy kis pénzt, de hamar visszaadtuk. Öt éven át spóroltunk, és már majdnem végigtörlesztettük a hitelt. Megkönnyebbültünk – ha szülési szabadságra megyek, akkor is megleszünk. És akkor megtudtuk, hogy várandós vagyok. Ugyanazon a napon, mikor ünnepelni akartunk, kopogtatott az ajtón Béla anyja, Evelin. Mintha villám csapott volna be.
– Miért jöttél? – kérdezte gúnyosan, miközben végignézett minket.
Elmondtuk neki a hírt, de nem mozdult meg az arca. Ahelyett, hogy gratulált volna, így szólt:
– Nem ezért jöttem. Béla, a húgod, Réka, férjhez megy. Nincs hol laknia. A nagymama pedig hozzátok költözik, szóval készítsétek elő a helyét.
– Miért hozzánk? – lepődött meg Béla.
– Ő nevelt fel, legyél hálás, és segíts neki – vágott közbe Evelin.
– Anya, neki van saját lakása! Miért kell Rékának ott laknia?
A beszélgetés vádaskodással végződött. Evelin becsapta az ajtót, és távozott. Másnap megérkezett nagymama. Az ajtó előtt állt, egy zsebkendőt szorongatva, és sírt. „Csak terhelés vagyok, senkinek sem kellek” – suttogta, és a szívem megszakadt. Béla átölelte: „Ne sírj, nagyi, minden rendben lesz.” De már éreztem, hogy az életünk pokollá változik.
Erzséket beköltöztetni igazi rémálom volt. Evelin bármikor felbukkant nálunk, figyelmeztetés nélkül. Azt mondta, joga van meglátogatni az anyját. A látogatásai után tárgyak kezdtek eltűnni. Apróságok, de bosszantó: egy váza, amit dicsért, vagy egy szobor a polcról. Hallgattam, de belül forrt bennem a méreg. Aztán Réka elvitte nagymama TV-jét – amit mi vettünk neki, hogy megnézhesse a kedvenc sorozatait. Nagymama elmesélte, hogy az unokája becsomagolta és elvitte, magyarázat nélkül. Még rosszabb, hogy Réka minden nyugdíját elvette, az öregasszonyt egy fillér nélkül hagyva.
Egy nap Erzséket nem bírta tovább, és így szólt a lányához:
– Ha ennyire hiányzom, hazamehetek. Rékának nincs gyereke, Béla viszont hamarosan apa lesz.
Ezután Evelin ritkábban jelent meg. Valószínűleg félt, hogy anyja visszaköveteli a lakást. Egy évvel a fiunk születése után visszamentem dolgozni – nagymama örömmel vigyázott az unokájára. Elkezdtünk nagyobb lakásról álmodozni: a kétszobás kezdett kicsinek lenni. Erzséket egyszer mosolyogva közölte:
– Réka terhes, és segítséget kérne a gyereknél. De én már itt berendezkedtem, nem akarok sehova menni. Vegyetek egy háromszobás lakást, és várjuk a kis hercegnőnket!
Hiszem, hogy így is lesz. De valahányszor eszembe jutnak nagymama könnyei vagy Evelin arcátlansága, érzem, hogy felforrósodik bennem a harag. A családunk megérdemli a nyugalmat, és mindent megteszek, hogy megvédjem azoktól, akik csak a hasznot látják bennünk.
