Nyaralás a pofátlan rokonokkal: amikor végre muszáj kimondani az igazságot – Két hete tűröm ezt, Sanyi! Két hete ebben a sufni luxusban, amit ők csak „hotelnek” neveznek. Miért egyeztünk bele egyáltalán? – Anyu kérte – felelte Sanyi, a testvére. – „Ninókának pihenni kell, nehéz neki az élet”, utánozta ironikusan az anyjukat. Tényleg nem volt valami szerencsés élete Néninek, de sajnálni valahogy nem ment Lyubának. Egy pillanatig sem. Nina, anyja anyai ágon való testvére, mindig is az a „szegény rokon” volt, akinek mindenki tartozik valamivel. A bőrönd sehogy sem akart bezáródni. Lyuba teljes erőből térdelt rá, próbálta bezippzárazni, de a cipzár árulóan szétnyílt, kiröpítve egy strandtörülközőt. A vékony rétegelt lemez mögül, amit ebben a lepukkant vendégházban nagyképűen falnak hívtak, visítás hallatszott – Nina hatéves kisfia, Timi rákezdett. – Nem eszek tejbegrízt! Nem eszek! Nuggetset akarok! – üvöltötte a gyerek, mintha nyúznák. Majd csattant valami, csörömpölt a tányér, és Nina rekedt, cigis hangja szólt: – Jaj, masikám, egyél már egy kanállal anyáért! Veruska, ugorj el a boltba, szerezz neki azt a nuggetset, látod, a gyerek összetöri magát. Nekem meg alig van erőm, a lábaim se bírják már. Lyuba ledermedt, görcsösen markolta a bőrönd zárját. Veruska! És persze anyu szalad is! Sanyi a rozoga széken ült, fásultan bámulta a telefonját, össze sem akart pakolni – a cucca a sarokban hevert szétdobálva. – Hallod ezt? – kérdezte csendben Lyuba a falra biccentve. – Már megint anyut ugráltatja. „Veruska, hozd ide”, „Veruska, csináld meg”. Mindjárt anyu szalad. – Ne idegeskedj, – mormolta Sanyi a telefonba süllyedve. – Holnap úgyis megyünk haza. Lyuba az ágy szélére rogyott, a rugók panaszosan nyöszörögtek. Nina tényleg nem járt szerencsével, de Lyuba már nem tudta sajnálni. Egyáltalán. Az „örök szegény rokon”, akinek mindig mindenki tartozik. Első gyereke pici korában meghalt – a családban suttogva emlegették a tragédiát. Aztán volt férj, aki inkább az üveghez ragaszkodott – ettől meg is halt. Nina nevelt két gyereket két férfitól, és a nagyival élt egy lakásban – ott lakott a legújabb „álompasi” is. A nyolcadik. Dolgozni nem szeretett, úgy vélte, az a sorsa, hogy szépítse a világot és szenvedjen – a családi élet pedig körülötte forogjon. Mindenekelőtt Lyuba mamája, Vera, aki Nina szemében „dugiban Dunát lehet rekeszteni a pénzzel”. Lyuba az ablakhoz lépett. A kilátás „pazar” volt: kukahegyek és egy tyúkól fala. Egész családos nyaralás anyu ötlete volt. „Legyünk együtt, családiasan, Ninát feldobjuk kicsit, ráfér.” A „segítsünk” annyit jelentett, hogy Vera fizette a legtöbb utat, ő vásárolt és főzött mindenkinek, míg Nina lazult a medencénél az új barátnővel. – Öltözz, – fordult Lyuba a testvéréhez. – Este étterembe megyünk. Búcsúvacsora. *** Az éttermet persze nem ők választották. Nina kijelentette, hogy valami „drága kaját” kíván. A hely a sétányon volt, többen kellett egyasztalosítani a „bagázst”, ahogy magában nevezte Lyuba. Nina csillogó ruhában, amit már alig tartott össze a varrás, a fő helyen ült – jobbján a barátnő, Larisza, harsány, nagydarab nő szőkítve. – Felszolgáló! – rivallt Nina, bele se nézve az étlapba. – A legjobbat! Sült hús, saláta, és abból a pirosból is egy kancsóval! Vera, Lyuba mamája, a szélen szorongott, fáradtan mosolygott. Egy percet sem pihent: Timi hisztizett, Ninanak fájt valamije, Alinának uncsi volt. – Anyu, rendelj nyugodtan halat, úgyis szereted, – súgta Lyuba. – Áh, túl drága, – legyintett Vera. – El vagyok én egy salátával. Hadd egyen Ninu, ő sokat szenvedett idén is. Lyuba dühös lett. Ja, persze! Mellette Timi, a kis hatéves királyfi, csattogtatta kanállal a tányért. – Etess! – követelte, száját kitátva, tekintetét le sem vette a tabletről. Nina abbahagyta a csevegést, kanalazott egy adag krumplit a gyerek szájába. – Az én kis drágám, – gügyögte. – Egyél, erőre van szükséged. – Hat éves! – fakadt ki Lyuba. – Még mindig nem tud egyedül enni? Csend lett az asztalnál. Nina lassan Lyubára nézett. – Kérdezte valaki a véleményed, drága unokahúg? – sziszegte. – Majd ha saját gyereked lesz, akkor okoskodhatsz. Az én fiam érzékeny lelki világ, neki gondoskodás kell! – Határok kellenek neki, nem tablet vacsinál, – vágott vissza Lyuba. – Üvölt, ha valami nem tetszik – egy kis zsarnokot neveltek. – Jaj, ne viccelj már! – szólt közbe Larisza. – Nina, hallod ezt? Pszichológusnak képzeli magát. A tojás tanítja a tyúkot élni. Kisanyám, neked fogalmad sincs az életről, de máris osztod az észt az idősebbeknek. – Lyuba, elég volt, – suttogta az anyja, karját rángatva. – Ne tedd tönkre az estét, kérlek. Az este végtelennek tűnt. Nina és Larisza a férfiakról beszéltek hangosan, szapulták a szomszédokat, panaszkodtak a női sorsról. Alina a telefonján lógott, szenvtelen pillantásokat vetett a „régi generációra”. Timi időnként hisztizett, fagyit követelt – meg is kapta a legnagyobbat. Számla jött, Nina hangosan sóhajtott: – Jaj, a pénztárcám a szobában maradt! Veruska, fizess már, majd otthon visszaadom! „Úgyis soha nem adod vissza” – gondolta Lyuba, ahogy az anyja szófogadóan elővette a kártyát. Rég betanult jelenet volt. *** Éjfél után érkeztek vissza a vendégházhoz. Lyuba egyből a zuhany alá ment lemosni magáról az estét. A víz néha jéghideg, néha forró. Kifelé tartva a fürdőből, megtorpant a félig nyitott konyhaajtó előtt. Hallotta: suttognak odabent. – Láttad ezt a pofátlant? – rikácsolta Larisza. – Fintorogva ül. „Nem tud enni a gyerek.” Foglalkozna a saját dolgával! Ha nem te lennél, Vera, ma is teheneket hajkurászna a pusztán, nem az étteremben finnyáskodna! Beképzelt kis csaj. Se pasi, se esze, csak a nagy arc. Lyuba visszafojtotta a lélegzetét. A szíve kalapált. Várt. Várta, hogy az anyja lecsap az asztalra, azt mondja: „Fogd be, Larisza, ne merj így beszélni a lányomról!” Hogy kimegy legalább. De csak Nini sóhajtott, panaszosan: – Jaj, ne is mondd, Lári. Nehéz eset ez a lány. A férje családjára ütött, ott is mindenki ilyen… „különleges”. Bezzeg az én Alinkám nagyon aranyos, nyitott lélek. Ő (Lyuba) meg úgy néz ránk, mintha valami piszok lennénk. Még enni sem tudok mellette nyugodtan. – Hát, Vera, elkényeztetted! – bólogatott Larisza. – Rá kellett volna csapni időben! Most meg – királykisasszony, anyát semmibe veszi. Én ilyen lányt rég kiraktam volna otthonról! Lyuba homlokát a szemöldökfához nyomta. Anyja hallgatott. Ott ült a két nővel, teát ivott (vagy valami erősebbet, ahogy áradta a pálinkaszag), és néma maradt, miközben az egyetlen lányát sárba tiporták. Lyuba hirtelen belökdöste az ajtót. Csend. A három nő a műanyag asztal körül, amin félig megevett ételek és üres dobozok hevertek. Nina, a csillogó ruhában, ami már szétrepedt, Larisza vörös arccal, és anyja… aki szinte összehúzta magát a székben. – Szóval én vagyok az üresfejű csaj? – Lyuba hangja keményen csengett, nem remegett. – Tényleg te vagy, Nini, a „jó lélek”? Nina nyelt egyet, kikerekedett a szeme. Larisza felegyenesedett, mint egy hegy. – Aztán miért hallgatózol itt, liba? – morgott Larisza. – Kíváncsi vagy? – Nem kell hallgatózni. Úgy üvöltötök, hogy az egész ház hallja – Lyuba belépett, egyenesen ránézett Nininire. – Na, Nini, most nem akad a torkodon a falat? De amikor anyu fizette azt a falatot az étteremben, az könnyen csúszott? – Te hálátlan vagy! – rikácsolt Nini. – Mi jövünk hozzád jószívvel, te meg fitymálod a családot! Bezzeg anyád lehetnék, te csak a pénzt sajnálod! – Nem a pénzt sajnálom, hanem a pofátlanságod! – Lyubából kitört a felgyülemlett feszültség. – Egész életed anyu nyakán lógsz! Hol egy pasi, hol a másik, aztán gyerekek, kitalált betegségek! Anyu hajt, mint a barom, hogy neked „sanyarú sorsodra” üdülést vegyen, te meg hátbaszúrod! A lányod egy tiszteletlen tini, aki úgy beszél, mint egy favágó, a fiad hisztérikus, manipulál, nem tudsz neki nemet mondani – de te tanítanál engem nevelésre? Nini hallgatott, nem tudott mit mondani. – Lyuba! – sipította Vera, felpattanva. – Fejezd be! Menj a szobádba! – Nem megyek, anyu, – nézett rá fájdalommal Lyuba. – Itt ülsz velük, hallgatod, hogy ez az idegen nő mocskol engem, és te hallgatsz? Megengeded ezt? Larisza tolta el a széket, fenyegetően közeledett, ökölbe szorította a kezét. – Na most megtanítlak tisztelni az idősebbet, te kis szemtelen… Előrehajolt, de Sanyi elkapta a kezét. – Hozzád ne érj! – szólt nyugodtan. – Nini, csomagolj. Mi most elmegyünk. – Kik azok a „mi”? – sipított Nini. – Én nem megyek sehova! Még két napunk itt van kifizetve! Vera! A gyerekeid megőrültek! Emberekre támadnak! Ekkor Vera is megszólalt. Lyubához lépett és rázta a vállát. – Miért tetted?! – kiabálta és sírt. – Miért nem maradtál csöndben? Te mindent elrontottál! Család vagyunk mi! Lyuba finoman, de határozottan eltolta magától. – Nekem nem szégyen, anyu, – mondta halkan. – Neked kellene szégyellned magad. Hogy ezt megengeded nekünk… Kiment a konyhából. Sanyi követte. Csendben pakoltak a szobában. A szomszédban Nina bőgött, Larisza szidta Lyubát és Sanyit, Alina dohogott, hogy nem hagyják aludni. – Most nem tudunk még elmenni, – mondta Sanyi, a táskáját lezárva. – Csak reggel megy a busz. Addig várnunk kell a váróban. – Nem érdekel, – Lyuba egy zacskóba dobta a kozmetikumokat. – Inkább a pályaudvaron, mint ebben a… helyen. – És anyu? Lyuba megállt, egy póló a kezében. – Anyu döntött. Ott marad. Vigasztalni a nővérét. *** Lyuba nem tartja a kapcsolatot az anyjával, Sanyi sem – nem bocsátottak meg. Vera néhányszor telefonált, azt mondta, hajlandó megbocsátani, ha bocsánatot kérnek Ninától, de Lyuba és Sanyi szerint ilyen „kegyelem” nekik nem kell. Elég volt, megkapták a magukét. Ha anyának tetszik a nővére kedvéért mindent elviselni – legyen. Náluk pofátlan rokonok nélkül is jobb az élet.

Az a régi nyár még most is élénken él az emlékeimben, amikor a szemérmetlen rokonsággal nyaralni indultunk, azt remélve, hogy talán végre sikerül tiszta vizet önteni a pohárba.

Két hete tart ez, Zsolti! suttogtam testvéremnek, miközben megpróbáltam rátérdelve ráerőltetni a bőröndöm fedelet. Két hétig vagyunk ebben a viskóban, amit ezek panziónak hívnak. Miért is egyeztünk bele?

Mert anyu kérte válaszolta sztoikus nyugalommal Zsolt, a hangjában keserű gúnnyal utánozva anyánkat: Biborka pihenni akar, Biborkának olyan nehéz a sorsa

A nagynéném, Biborka, tényleg nem volt szerencsés. Valaha szántuk is, de bennem, Rozáliában már csak keserűség maradt. Csak tehernek éreztem.

Anyám anyai ági húga örökké a szegény rokon volt, akinek mindenki tartozik valamivel. Az emlékeimben mindig az marad, aki úgy várta el a segítséget, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

A bőrönddel hadakozva megrekedtem. A túloldalon, a mizantróp fa válaszfal mögött, amelyet itt nagyzolva falnak tituláltak, Mirkó, a nagynéném hatéves fia sikított:

Nem eszem kását! Csirke nuggetset akarok!

Majd csörömpölés, edénycsattogás, Biborka füstös hangja követte:

Kicsim, egyél már egy falatot, anyáért!

Veronika, menj le a boltba, hozz már neki nuggetset. Látod, hogy szenved! Nekem szakad le a lábam, nincs erőm…

Most is összeszorult a gyomrom. Veronika természetesen megint anyámat rángatták le.

Zsolt, a bátyám, maga elé meredt a recsegő, vézna széken, s csak a telefonját nézegette tétlenül. A táskáját ki sem csomagolta a sarokban.

Hallod ezt? biccentettem a fal felé. Megint anyát ugráltatja. Veronika, ezt, Veronika, azt. Anyu rögtön ugrik.

Ne idegeskedj dünnyögte Zsolt. Holnap már otthon leszünk.

Fáradtan rogytam az ágy szélére, a rozoga rugók panaszosan megnyikordultak alattam. Biborkával tényleg kegyetlenül bánt az élet, de sajnos már semmi részvét sem maradt bennem iránta.

A családi tragédiák suttogva említették: első gyermeke korán meghalt. Aztán egy iszákos férj, aki pár éve belehalt a mámorba. Két, különböző apától született gyerekkel maradt a nagyi paneljében, és már a nyolcadik álomférfi is ott ütött tanyát náluk.

Munkát sosem keresett szerinte ő a világ ékessége, másoknak kell ezt a kis mennyországot fenntartani. Főleg az én anyámnak, Veronikának, akiről Biborka azt hitte, sosem fogy ki a forintokból.

Kinéztem az ablakon. Lenyűgöző panoráma a szeméttárolók és a szomszéd tyúkól fala. Ez a családi nyaralás anyám ötlete volt: Legyünk együtt! Segíteni kell Biborkának, hadd kapcsolódjon ki. Segíteni annyit jelentett: anyukám fizette a legtöbb szállást, élelmet, mindenkinek főzött, miközben Biborka, karonfogva új barátnőjével, a csacsogó és harsány Laurával napoztak a tűző napon, fittyet hányva minden házi teendőre.

Öltözz, Zsolti. Este étterembe megyünk mondtam. Búcsúvacsora.

***

Persze, a helyszínt most sem mi választottuk. Biborka kijelentette, hogy végre valami drágát enne. Folyóparti étterem, két asztal összetolva, hogy elférjen a horda, ahogy magamban neveztem őket.

Biborka flitteres, pattanásig feszülő ruhában trónolt, mellette Laura, a túlságosan hangos, szőkére festett frizurájú asszony.

Felszolgáló! rikkantotta Biborka, anélkül, hogy a menübe nézett volna. Nekünk a legjobbat! Roston csirke, saláta, abból a pirosból is egy kis kancsóval!

Anyám, Veronika, félénken mosolygott a sarokban. Csak most tűnt fel, mennyire megfáradt.

Két hét alatt nem kapott pihenést: Mirkó hisztériái, Biborka sérelmei, Alinka unatkozása mindig az anyám nyakán csattantak.

Anyu, rendeld meg magadnak a halat, szeretted volna szóltam oda halkan.

Ugyan, drága az legyintett anyám. Elég nekem a saláta. Hadd egyen Biborkám, az ő éve nagyon nehéz volt.

Elöntött a düh. Persze, nehezen él. Mirkó, a pöttöm kis zsarnok, kanállal verte a tányért:

Egyél már! parancsolta, s közben a tabletet sem vette le a szeméről.

S Biborka, otthagyva Laurát, szófogadóan kanalazta a krumplipürét a fiának.

Te kis angyalom gügyögött neki. Egyél csak, okosodj.

Hat éves, nem tud egyedül enni? szólaltam meg, már nem bírtam tovább.

Csend telepedett az asztalra. Biborka lassan fordította felém a fejét.

Téged ki kérdezett, Rozálka? csikorgatta a fogai között. Előbb szülj, utána nevelj!

Az én fiam érzékeny lélek, törődésre van szüksége!

Határt kellene neki szabni, nem tabletet dugni elé vacsoránál mondtam. Ordít, ha valami nem tetszik: így csak elrontjuk.

Jaj, ne nevettess! vágott közbe Laura, kezeit széttárva. Vigyázz, Biborka, egy életművész pszichológus ül mellettünk! Fióka tanítja a tyúkot! Kedveském, még semmit sem éltél át, ne oktass ki idősebbeket!

Rozálka, hagyd kérlelte anyám a kabátom ujjába kapaszkodva. Ne ronts el egy szép estét, kérlek

Hosszú volt az este. Biborka és Laura férfiakról beszéltek, a további vendégeket szapulták, panaszkodtak, mennyit szenvednek nőként.

Alinka a telefonját nyomkodta, lenéző pillantásokkal mérte végig a családját. Mirkó időről-időre bömbölni kezdett desszertet követelve, s természetesen a legnagyobb fagyit kapta meg azonnal.

Számlázásnál Biborka felsóhajtott:

Jaj, nálam nincs pénztárca, bent felejtettem! Veronika, fizess te, majd otthon megadom. Az első dolgom lesz!

Te sosem adod meg gondoltam magamban, miközben anyám szó nélkül, megszokásból elővette a kártyáját. Már a rutin része volt.

***

Éjfél után értünk vissza. Egyből a zuhanyba siettem, hogy lemossam magamról ennek a családi tortúrának a ragacsát.

A víz vagy jéghideg volt, vagy perzselő már senkit sem lepett volna meg.

Ahogy elhagytam a fürdőt, a félig nyitott konyhaajtón keresztül meghallottam a sutyorgást:

Láttad azt a kis ficsúrt? sipákolt Laura. Úgy húzza az orrát!

Nem tud enni

Ugyan már, kis csitrinek minek üti bele az orrát? Ha nem lenne Veronika, már rég a tehénfarkat csavargatná valahol a tanyán, nem étteremben kekeckedne.

Beképzelt, üresfejű kisasszony. Se egy férfi, se esze csak a nagy önérzet maradt neki.

Visszafojtottam a lélegzetem, hallgattam.

Biborka nyöszörgő hangját hallottam, majd sóhajtott:

Ne is mondd, Laurám! Nehéz gyerek. Egészen apám vérét örökölte, onnan is mindenki rideg.

Bezzeg az enyémek Alinka, ha szókimondó is, arany szívű, nyitott lélek. Ez meg úgy néz ránk, mint valami koszra. Még a falat is megáll tőle a torkomban.

Te engedted el nagyon! kontrázott Laura. Ideje lett volna egy alapos pofon neki!

Most meg itt ül, mint valami kis királynő, anyját semmibe veszi. Az én lányom már rég a házból repült volna ilyen viselkedéssel!

Nekidőltem a keretnek, és vártam, hátha most anyám végre fellázad. Majd kiáll mellettem, vagy legalább kimegy a szobából, ha már annyira bántja ez a beszéd. De csak Biborka panaszkodását hallottam meg Laura helyeslő mormogását.

Ekkor kinyitottam az ajtót hangosan, hogy mindenki hallja.

Dermedt csend. Ott ültek a műanyag asztal körül Biborka, rongyos ruhában, Laura pirospozsgásan, anyám nyomorultul, behúzott nyakkal.

Akkor én lennék az a semmirevaló lány? mondtam, hangom éles volt, mint a penge.

És te, nénikém, te vagy a jószívű köztünk?

Biborka csak tágra nyílt szemekkel nézett rám. Laura lassan felállt, haja csimbókokban tapadt verejtéktől a homlokára.

Hallgatózni mersz, kis vakarcs? morogta, ökleit szorongatva. Mit fülelsz?

Nincs szükség hallgatózásra néztem Biborka szemébe. Úgy ordítoztok, az egész ház visszhangzik. És mondjad csak, mikor anyám fizette a vacsorádat, akkor lecsúszott a falat?

Biborka elvörösödött, remegett.

Hálátlan vagy! kiabálta. Mi mindent adunk neked, te meg folyton lázadsz! Az anyád lehetnék, és most kenyérrel vádolsz!

Nem a pénzt sajnálom, hanem a pofátlanságodat! robbantam ki. Egész életedben anyám hátán ülsz! Mindig valaki tartson el, mindig valami bajod van, és közben ő gürcöl miattad! A lányod csak káromkodni és lenézni tud, a fiad meg zsarnokoskodik és ti akartok engem kioktatni?

Biborka dermedten ült, levegőt sem vett.

Rozáli, hagyd abba! szólalt meg anyám reszkető hangon, rám rontva. Miért csinálod ezt? Rombolod a családot! Szégyent hozol ránk!

Finoman, de határozottan húztam le anyám kezeit a vállamról.

Nekem nincs miért szégyenkeznem, anyu. Neked kellett volna megvédened minket. De inkább tűrtél.

Megfordultam, elhagytam a konyhát. Zsolti szótlanul csatlakozott.

A szobában csendben pakoltunk. A fal túloldalán Biborka siránkozott, Laura gyalázkodott, Alinka duzzogott, hogy nem hagyják aludni.

Most úgysem megy vonat mondta Zsolti, zárva a táskáját. Csak reggel indulunk. Addig az állomáson várunk.

Nem bánom feleltem, inkább ott várok, mint ebben a fertőben töltsek még egy percet is.

És anya?

Dermedten álltam meg egy trikóval a kezemben.

Ő már döntött. Ott maradt a konyhában, a nővére mellett.

***

Azóta sem beszélek anyámmal. Zsolti sem, ő se bocsátott meg neki. Veronika hívott párszor, hogy majd megbocsát, ha bocsánatot kérünk Biborkától, de nekünk már ilyen megbocsátás nem kell.

Elég volt, megteltünk.

Ha anyámnak jó, hogy a nővére kedvére ugrál, hát tegye mi pedig nélküle is boldogulunk. Sőt, nélküle lett igazán könnyű az élet.

Rate article
News 24 Justall
Nyaralás a pofátlan rokonokkal: amikor végre muszáj kimondani az igazságot – Két hete tűröm ezt, Sanyi! Két hete ebben a sufni luxusban, amit ők csak „hotelnek” neveznek. Miért egyeztünk bele egyáltalán? – Anyu kérte – felelte Sanyi, a testvére. – „Ninókának pihenni kell, nehéz neki az élet”, utánozta ironikusan az anyjukat. Tényleg nem volt valami szerencsés élete Néninek, de sajnálni valahogy nem ment Lyubának. Egy pillanatig sem. Nina, anyja anyai ágon való testvére, mindig is az a „szegény rokon” volt, akinek mindenki tartozik valamivel. A bőrönd sehogy sem akart bezáródni. Lyuba teljes erőből térdelt rá, próbálta bezippzárazni, de a cipzár árulóan szétnyílt, kiröpítve egy strandtörülközőt. A vékony rétegelt lemez mögül, amit ebben a lepukkant vendégházban nagyképűen falnak hívtak, visítás hallatszott – Nina hatéves kisfia, Timi rákezdett. – Nem eszek tejbegrízt! Nem eszek! Nuggetset akarok! – üvöltötte a gyerek, mintha nyúznák. Majd csattant valami, csörömpölt a tányér, és Nina rekedt, cigis hangja szólt: – Jaj, masikám, egyél már egy kanállal anyáért! Veruska, ugorj el a boltba, szerezz neki azt a nuggetset, látod, a gyerek összetöri magát. Nekem meg alig van erőm, a lábaim se bírják már. Lyuba ledermedt, görcsösen markolta a bőrönd zárját. Veruska! És persze anyu szalad is! Sanyi a rozoga széken ült, fásultan bámulta a telefonját, össze sem akart pakolni – a cucca a sarokban hevert szétdobálva. – Hallod ezt? – kérdezte csendben Lyuba a falra biccentve. – Már megint anyut ugráltatja. „Veruska, hozd ide”, „Veruska, csináld meg”. Mindjárt anyu szalad. – Ne idegeskedj, – mormolta Sanyi a telefonba süllyedve. – Holnap úgyis megyünk haza. Lyuba az ágy szélére rogyott, a rugók panaszosan nyöszörögtek. Nina tényleg nem járt szerencsével, de Lyuba már nem tudta sajnálni. Egyáltalán. Az „örök szegény rokon”, akinek mindig mindenki tartozik. Első gyereke pici korában meghalt – a családban suttogva emlegették a tragédiát. Aztán volt férj, aki inkább az üveghez ragaszkodott – ettől meg is halt. Nina nevelt két gyereket két férfitól, és a nagyival élt egy lakásban – ott lakott a legújabb „álompasi” is. A nyolcadik. Dolgozni nem szeretett, úgy vélte, az a sorsa, hogy szépítse a világot és szenvedjen – a családi élet pedig körülötte forogjon. Mindenekelőtt Lyuba mamája, Vera, aki Nina szemében „dugiban Dunát lehet rekeszteni a pénzzel”. Lyuba az ablakhoz lépett. A kilátás „pazar” volt: kukahegyek és egy tyúkól fala. Egész családos nyaralás anyu ötlete volt. „Legyünk együtt, családiasan, Ninát feldobjuk kicsit, ráfér.” A „segítsünk” annyit jelentett, hogy Vera fizette a legtöbb utat, ő vásárolt és főzött mindenkinek, míg Nina lazult a medencénél az új barátnővel. – Öltözz, – fordult Lyuba a testvéréhez. – Este étterembe megyünk. Búcsúvacsora. *** Az éttermet persze nem ők választották. Nina kijelentette, hogy valami „drága kaját” kíván. A hely a sétányon volt, többen kellett egyasztalosítani a „bagázst”, ahogy magában nevezte Lyuba. Nina csillogó ruhában, amit már alig tartott össze a varrás, a fő helyen ült – jobbján a barátnő, Larisza, harsány, nagydarab nő szőkítve. – Felszolgáló! – rivallt Nina, bele se nézve az étlapba. – A legjobbat! Sült hús, saláta, és abból a pirosból is egy kancsóval! Vera, Lyuba mamája, a szélen szorongott, fáradtan mosolygott. Egy percet sem pihent: Timi hisztizett, Ninanak fájt valamije, Alinának uncsi volt. – Anyu, rendelj nyugodtan halat, úgyis szereted, – súgta Lyuba. – Áh, túl drága, – legyintett Vera. – El vagyok én egy salátával. Hadd egyen Ninu, ő sokat szenvedett idén is. Lyuba dühös lett. Ja, persze! Mellette Timi, a kis hatéves királyfi, csattogtatta kanállal a tányért. – Etess! – követelte, száját kitátva, tekintetét le sem vette a tabletről. Nina abbahagyta a csevegést, kanalazott egy adag krumplit a gyerek szájába. – Az én kis drágám, – gügyögte. – Egyél, erőre van szükséged. – Hat éves! – fakadt ki Lyuba. – Még mindig nem tud egyedül enni? Csend lett az asztalnál. Nina lassan Lyubára nézett. – Kérdezte valaki a véleményed, drága unokahúg? – sziszegte. – Majd ha saját gyereked lesz, akkor okoskodhatsz. Az én fiam érzékeny lelki világ, neki gondoskodás kell! – Határok kellenek neki, nem tablet vacsinál, – vágott vissza Lyuba. – Üvölt, ha valami nem tetszik – egy kis zsarnokot neveltek. – Jaj, ne viccelj már! – szólt közbe Larisza. – Nina, hallod ezt? Pszichológusnak képzeli magát. A tojás tanítja a tyúkot élni. Kisanyám, neked fogalmad sincs az életről, de máris osztod az észt az idősebbeknek. – Lyuba, elég volt, – suttogta az anyja, karját rángatva. – Ne tedd tönkre az estét, kérlek. Az este végtelennek tűnt. Nina és Larisza a férfiakról beszéltek hangosan, szapulták a szomszédokat, panaszkodtak a női sorsról. Alina a telefonján lógott, szenvtelen pillantásokat vetett a „régi generációra”. Timi időnként hisztizett, fagyit követelt – meg is kapta a legnagyobbat. Számla jött, Nina hangosan sóhajtott: – Jaj, a pénztárcám a szobában maradt! Veruska, fizess már, majd otthon visszaadom! „Úgyis soha nem adod vissza” – gondolta Lyuba, ahogy az anyja szófogadóan elővette a kártyát. Rég betanult jelenet volt. *** Éjfél után érkeztek vissza a vendégházhoz. Lyuba egyből a zuhany alá ment lemosni magáról az estét. A víz néha jéghideg, néha forró. Kifelé tartva a fürdőből, megtorpant a félig nyitott konyhaajtó előtt. Hallotta: suttognak odabent. – Láttad ezt a pofátlant? – rikácsolta Larisza. – Fintorogva ül. „Nem tud enni a gyerek.” Foglalkozna a saját dolgával! Ha nem te lennél, Vera, ma is teheneket hajkurászna a pusztán, nem az étteremben finnyáskodna! Beképzelt kis csaj. Se pasi, se esze, csak a nagy arc. Lyuba visszafojtotta a lélegzetét. A szíve kalapált. Várt. Várta, hogy az anyja lecsap az asztalra, azt mondja: „Fogd be, Larisza, ne merj így beszélni a lányomról!” Hogy kimegy legalább. De csak Nini sóhajtott, panaszosan: – Jaj, ne is mondd, Lári. Nehéz eset ez a lány. A férje családjára ütött, ott is mindenki ilyen… „különleges”. Bezzeg az én Alinkám nagyon aranyos, nyitott lélek. Ő (Lyuba) meg úgy néz ránk, mintha valami piszok lennénk. Még enni sem tudok mellette nyugodtan. – Hát, Vera, elkényeztetted! – bólogatott Larisza. – Rá kellett volna csapni időben! Most meg – királykisasszony, anyát semmibe veszi. Én ilyen lányt rég kiraktam volna otthonról! Lyuba homlokát a szemöldökfához nyomta. Anyja hallgatott. Ott ült a két nővel, teát ivott (vagy valami erősebbet, ahogy áradta a pálinkaszag), és néma maradt, miközben az egyetlen lányát sárba tiporták. Lyuba hirtelen belökdöste az ajtót. Csend. A három nő a műanyag asztal körül, amin félig megevett ételek és üres dobozok hevertek. Nina, a csillogó ruhában, ami már szétrepedt, Larisza vörös arccal, és anyja… aki szinte összehúzta magát a székben. – Szóval én vagyok az üresfejű csaj? – Lyuba hangja keményen csengett, nem remegett. – Tényleg te vagy, Nini, a „jó lélek”? Nina nyelt egyet, kikerekedett a szeme. Larisza felegyenesedett, mint egy hegy. – Aztán miért hallgatózol itt, liba? – morgott Larisza. – Kíváncsi vagy? – Nem kell hallgatózni. Úgy üvöltötök, hogy az egész ház hallja – Lyuba belépett, egyenesen ránézett Nininire. – Na, Nini, most nem akad a torkodon a falat? De amikor anyu fizette azt a falatot az étteremben, az könnyen csúszott? – Te hálátlan vagy! – rikácsolt Nini. – Mi jövünk hozzád jószívvel, te meg fitymálod a családot! Bezzeg anyád lehetnék, te csak a pénzt sajnálod! – Nem a pénzt sajnálom, hanem a pofátlanságod! – Lyubából kitört a felgyülemlett feszültség. – Egész életed anyu nyakán lógsz! Hol egy pasi, hol a másik, aztán gyerekek, kitalált betegségek! Anyu hajt, mint a barom, hogy neked „sanyarú sorsodra” üdülést vegyen, te meg hátbaszúrod! A lányod egy tiszteletlen tini, aki úgy beszél, mint egy favágó, a fiad hisztérikus, manipulál, nem tudsz neki nemet mondani – de te tanítanál engem nevelésre? Nini hallgatott, nem tudott mit mondani. – Lyuba! – sipította Vera, felpattanva. – Fejezd be! Menj a szobádba! – Nem megyek, anyu, – nézett rá fájdalommal Lyuba. – Itt ülsz velük, hallgatod, hogy ez az idegen nő mocskol engem, és te hallgatsz? Megengeded ezt? Larisza tolta el a széket, fenyegetően közeledett, ökölbe szorította a kezét. – Na most megtanítlak tisztelni az idősebbet, te kis szemtelen… Előrehajolt, de Sanyi elkapta a kezét. – Hozzád ne érj! – szólt nyugodtan. – Nini, csomagolj. Mi most elmegyünk. – Kik azok a „mi”? – sipított Nini. – Én nem megyek sehova! Még két napunk itt van kifizetve! Vera! A gyerekeid megőrültek! Emberekre támadnak! Ekkor Vera is megszólalt. Lyubához lépett és rázta a vállát. – Miért tetted?! – kiabálta és sírt. – Miért nem maradtál csöndben? Te mindent elrontottál! Család vagyunk mi! Lyuba finoman, de határozottan eltolta magától. – Nekem nem szégyen, anyu, – mondta halkan. – Neked kellene szégyellned magad. Hogy ezt megengeded nekünk… Kiment a konyhából. Sanyi követte. Csendben pakoltak a szobában. A szomszédban Nina bőgött, Larisza szidta Lyubát és Sanyit, Alina dohogott, hogy nem hagyják aludni. – Most nem tudunk még elmenni, – mondta Sanyi, a táskáját lezárva. – Csak reggel megy a busz. Addig várnunk kell a váróban. – Nem érdekel, – Lyuba egy zacskóba dobta a kozmetikumokat. – Inkább a pályaudvaron, mint ebben a… helyen. – És anyu? Lyuba megállt, egy póló a kezében. – Anyu döntött. Ott marad. Vigasztalni a nővérét. *** Lyuba nem tartja a kapcsolatot az anyjával, Sanyi sem – nem bocsátottak meg. Vera néhányszor telefonált, azt mondta, hajlandó megbocsátani, ha bocsánatot kérnek Ninától, de Lyuba és Sanyi szerint ilyen „kegyelem” nekik nem kell. Elég volt, megkapták a magukét. Ha anyának tetszik a nővére kedvéért mindent elviselni – legyen. Náluk pofátlan rokonok nélkül is jobb az élet.