Boldogné Szabó Erzsébet a hintaszékben ült, kötőtűje lassan dolgozott a kezében. Mellette, a kissé kopott díványon nyugodtan aludt az unokája. Gyöngéden nézett rá, és egy meleg érzés töltötte el. „Egészségesen nő, és ez az én érdemem” – gondolta magában.
Erzsébet mindig büszke volt a takarékosságára. Fiatal korában, amikor még csak kezdték az életet a férjével, minden fillért meg kellett fontolni. De pont akkor tanulta meg, hogyan leli az örömöt az egyszerű dolgokban. Tudta, hogyan készítsen finom ételt kevés hozzávalóból, hogyan varrja meg az elnyűtt ruhákat, hogy még sokáig jól szolgáljanak, és hogyan neveljen egészséges, boldog gyereket anélkül, hogy feleslegesen költené el a pénzt.
Most, hogy lánya, Zsófi, férjhez ment András bácsi fiához, Erzsében észrevette, hogy András teljesen elfelejtette a megtakarítás értékét. Jól keresett ugyan, de szerinte a pénzt ostobán költik el. Új játékok, drága pelenkák, divatos ruhák – neki mindez fölösleges volt. „Régen a szabadban is megszültek a gyerekeket!” – mondogatta gyakran, visszaemlékezve a korára, amikor a legkevesebből is megvoltak.
Az unokájára nézett, akit a szomszédtól kapott, de még mindig szép pulóberbe öltöztettek. „Miért kell új dolgokat venni, ha a legrégebbiek is tökéletesek?” – tűnődött. Látta, hogy Zsófi próbálja követni a példáját, de Andrást ez láthatóan zavarta. Mindig új dolgokat vásárolt, mintha nem értené, hogy a lényeg nem a tárgyak mennyisége, hanem a bölcs kezelésük.
Erzsébet sóhajtott és tovább kötött. „A mai fiatalok mások – gondolta. – Mindent a legjobbat, legújabbat, legdrágábbat akarnak. Pedig régen boldogok voltak a kevesebből is.” Emlékezett vissza, ahogy ő nevelte Zsófit, megtanította neki a munkát és a megtakarítást értékelni.
András az irodájában ült, és az ablakon át nézte, ahogy lassan sötétedik az ég. A munka megszokott volt, de ma hiába próbált koncentrálni a jelentésekre. Gondolatai folyton visszatértek a családi helyzethez. A felesége, Zsófi, és az anyósa, Erzsébet, régóta gazdasági háborút vívtak vele.
Egyszer szegényesen éltek, a spórolás volt a minden. Akkor indokolt volt: alig futotta a létszükségletekre. De minden megváltozott, amikor András új állást kapott. Most tisztességesen keresett, nem kellett már a forinton számolgatni. Mégis, Zsófi és Erzsébet úgy viselkedtek, mintha továbbra is éhínség lenne.
Andrásnak úgy tűnt, minden jó szándékát megbélyegezték. Ha új ruhát vett Zsófinak, azonnal olcsóbb változatot keresett. Ha mobiltelefont, azt mondta, a régivel is el lehet lenni. Mindezt Erzsébet tanácsaival tetézték, aki állandóan a „régi szép időkAndrás végül felemelte a fejét, és elhatározta, hogy lépni fog – nem engedi, hogy a múlt szabályai elnyomják a jelen lehetőségeit, és megmutatja nekik, hogy a boldogság nem csak a megtakarításban rejlik.
