Szóval, képzeld el, Katalin egyedül nevelte a lánya, Boglárkát, és amióta a kislány emlékszik magára, mindig is úgy érezte, hogy nem kap igazi szeretetet. Már kicsi korától érezte a hiányt, mert bár mindig jóllakták, jól öltöztették és még azt is megvették, amit kérni akart, a mama közömbössége szinte a bőrén is átütötte. Ez nekem is fájdalmasan nyomasztott, mintha egy nehéz követ nyomna a szívén.
Boglárka kedves és nagyon társaságkedvelő gyerek volt. Gyerekként gyakran próbálta felhívni a mama figyelmét: megcsókolni, átkarolni, ölelni… De a nő közömbösen elhúzódott tőle, s a saját dolgaival foglalkozott. Katalin sosem ölelte vagy csókolta meg a lányát.
A szomszédok és az iskola szerint a család rendben volt: a mama rendszeresen járta a szülői értekezleteket, figyelte Boglárka egészségét, elvitte a Balatonra, s még a cirkuszba is. De Boglárka tudta, hogy ez csak kötelezettség, semmi lélek, melegség vagy mosoly nélkül. Ő mindent megtett, hogy dicséretet kapjon: a legjobban tanult, a legszorgalmasabb volt.
Mindenki dicsérte, csak a saját anyja nem. Kicsi korában a kislány naivan azt hitte, hogy ez olyan, ahogy kell, hogy legyen, hogy mindenki így van. Ahogy nőtt, más gyerekek példáit látta: szeretetet, dicséretet, de néha szigorú szavakat vagy büntetést is kapnak. Ez elgondolkodtatta, és úgy gondolta, megtalálta az okot.
Apját, Gábort alig is ismerte. Az emléke egy magas, nagykezű, kedves mosolyú férfiról maradt, aki szórakoztatta Boglárkát: feldobta a magasba, elkapta, körözte, és nevetve pörgött körbe. A lány úgy nézett ki, mint a másolata az apjának ezt biztosan tudta. Az ágy alá elrejtett egy kopott régi fényképet, ahol egy éves Boglárka a karjában, és ahogy nőtt, egyre jobban hasonlított rá. Talán anyu csak haragszik apára gondolta magában a lány. Most néz rám, és dühös.
Katalin gyakran nézte Boglárkát csendesen, hosszú, megdermedt tekintettel, anélkül, hogy bármit is mondana. Apja három évesen elhagyta őket, csak a gyerektartás emlékeztetett rá, hogy valahol él, dolgozik, de róla már nem is gondol. Boglárka már rég megbocsátott neki. De miért is fogta meg a haragot anyjához? Bár kívül úgy tűnt, hogy elfogadta a bánásmódot, a szívében egy jégblokk nőtt, ami fájdalmasan nyomta a szívét, hideggel töltve.
***
Mikor eljött a végzősök utolsó csengése, Boglárka fehér, csipkerózsaszoknyában kereste anyját, de a mama, aki csak a nap elején lett látható, és a igazgatótól még köszönetet is kapott a gondosan nevelt lányért, eltűnt a tömegbe. A lány irigységgel nézte, ahogy más gyerekeket átkarolják a szülők, hogyan készítenek emlékképeket, és alig tudta visszatartani a könnycseppjeit.
Aztán jött a felvételi az egyetemre. Boglárka hihetetlenül büszke volt magára hiszen a verseny olyan szigorú, hogy állami ösztöndíjra jutni szinte lehetetlen, de ő megcsinálta! Anyja nyugodtan, mosoly nélkül, gondolat nélkül fogadta a hírt, csak megkérdezte, van-e kollégium, és hol fog élni az egyetem alatt.
Egyedülérzéssel teli, Boglárka összecsomagolta a cuccait, először a barátnőjéhez költözött, aztán pedig bekérte a helyét a kollégiumban
***
Az évek során a lány és a mama szinte megtörték egymástól a viszonyt, ami meglepte Boglárka férjét és a anyósát, Ilusát, aki végül igazi családdá vált a lány számára. A vér szerinti anyja egyáltalán nem jött el a házasságra, csak egy megfelelő összeget forintban küldött és egy száraz üdvözlőlapot. Ilus pedig mindent megtanított Boglárkának a háztartás fortélyaira, sőt a szeretetre is gyakran ültek együtt teával a konyhában, beszélgetve mindarról. Ilus egyszerűen csak át tudott menni, megölelni, szívből sajnálni. Egy hónappal a házasság után már Boglárka is anyukámnak szólította őt.
A biológiai anyja mintha megoldotta volna magát, és ezzel megkapta azt a várt nyugalmat és egyedüllétet. Soha nem hívta fel elsőként, nem jelent meg a kórházi kilépéskor. Még a kisfiú fényképeket sem nézte meg, amit a fiatal anyja rendszeresen küldött egyszerűen nem nyitotta meg a lány üzeneteit. Boglárka csendben sírt a fürdőszobában, éjszakánként. Ilus mindezt látta: a menyasszony pirosba forduló szemét, a könnyező arcát, és mélyen sóhajtott
Amikor Boglárka a férjével és a kisunokákkal el akarta köszönteni anyját születésnapján, a mama a csomaggal, szárazan megköszönve, még nem engedte be őket a házba, s bezárta az ajtót a saját unokája előtt. Ilus, a szívélyes és gondoskodó nő, úgy döntött, hogy helyreállítja az igazságot. Elindult anyához, eltökélve, hogy beszéljen vele, bármi is legyen.
Így derült ki a teljes igazság
***
Gábor a házasság után rögtön belekezdett a sötét életbe. Boglárka fiatal felesége sem akarta tönkretenni a családot, így amikor Gábor hónapokig eltévedt, végül egy gyerekkel tért vissza a kezében. Az egyik szeretője nem tudta megélni a szülést, ezért Gábor apa szerepében a gyermeket az anyjával együtt hozta haza a hivatalos feleséghez. Mit érezett Ilus? Nehéz szavakkal leírni. Egy idegen gyereket nevelni, meg szeretni őszintén, a szívből, nem könnyű. Ő igyekezett, majdnem is sikerült, de Gábor végül eltűnt, egy ismeretlen úton, magával hagyva egy feleség nélküli lányt, akinek már nem kellett volna a gyermeke.
Mit tehetett volna a fiatal anyuka? Gyermekot átadni egy gyermekotthonba, vagy megpróbálni újraépíteni az életét? Gyermekét sajátra hozni? Mit mondana a környék? Félt a megítélést, ezért feláldozta Boglárkát, lemondva saját boldogságáról. Egész életét arra áldozta, hogy szeresse a lányt, de amikor a lány arcát nézte olyan hasonlatossággal a férjéhez, aki elhagyta őket rájött, hogy még mindig a férjét szereti, a lány csak egy szegény árnyéka annak, akit elveszített.
***
Ilus visszatért otthonra, Boglárka meg a kisfiú már aludt, egymáshoz ölve a széles családi ágyban. A férfi egy másik városban volt üzletben, a kisfiú boldogan a szülői ágyba mászott. Ilus leült az ágy szélére, és hosszan nézett ezekre a szeretteire. Összehúzta a takarót a kisunokával, finoman rendbe tette a menyasszony szöszös haját…
Hogyan mesélje el? Kell-e elmondania mindent? Boglárka, érezve a másik nő kezeinek érintését, felnyitotta álmunkos szemét, és ránézett.
Aludj, kedvesem, aludj, kicsim súgta Ilus, gyengéden megcsókolva a lányt a homlokán, és csendben elhagyta a szobát, bezárva maga mögött az ajtót.
