Emlékszem már rég, mikor Miklós Varga, a hosszúúton szokott, de egymagában járó teherautó-sofőr, a szegedi úton kanyarodott. A munkatársai sem keresték a társaságát a férfi szigorú, a tapasztalata pótolhatatlan, de a csapatmunka nem állt neki. Mindenkinek csak a Komor beceneve maradt a fejében, s ha valaki a nevét is megpróbálta kihozni, csak a becenév csengett vissza.
Aznap a feladat sem volt különösen izgalmas: a szokásos út, a szokásos rakomány, a szokásos csendes kanyarok. Miklós gondolatai a hajtásról és a vezetésről szálltak, amikor a mellékúton valami mozgott a fűben. Egy nagy, csíkos macska nyúlt elő a bokrok közül, mintha a földet magától szorongatta volna. A sofőr megállította a gépkocsiját, és közelebb lépett.
A macska hevesen fújt, mintha a saját életét árulná meg. A nyolcik feltéve, de ez a test már küzdött a fájdalommal; a tenyere hettől kevesebb volt, a szőrzetét véres foltok borították. Miklós lehajolt, és kérdezősködött:
Hogy jársz, te komor kisfarkú?
A macska szinte visszhangzott, mintha azt mondaná, hogy nem kér segítséget. Miklós rájött, hogy az ősi nagypapám macskájára gondol az a régi, meleg kályhát megosztó, puha szőrmók, akivel gyerekként a karjába dőlt. Az emlék melegségétől megkönnyebbült, és úgy döntött, hogy elviszi a kórházba.
Óvatosan felemelte a vad macskát, és hátra rakta a gépjármű hátsó részébe. A macska csendesen elnyugodott, mintha elfogadta volna a sorsát. Miklós elhajolt a Debreceni út felé, és egy kicsi községben Kiskunfélegyházán megállt a helyi állatgyógyászati központnál. Az orvos, akinek a tekintete már a macska állapotát látva megszakadt, azonnal elővett egy nyers kistáborra, és felajánlotta:
Szerencséd van, kedves macska. Tisztítunk, agyagtalpat rakunk, és ha szerencsénk van, még továbblépsz.
De hát én itt csak egy útban vagyok protestált Miklós. A szállítmánym már útban van.
Nálunk nincs állatmenhely, és a macskát sem lehet eladni mondta a veterán. Egészséges, de már nem kiscica.
A macska szemei, zölden ragyogva, a férfi lelkébe hatolt, s egy szomorú bűntudat nyúlt át. Tudom, hogy meg kell menteni, még ha aztán el kell engedni is gondolta. Ezután úgy döntött, hogy a macska a klinikán marad, míg fel nem gyógyul.
A váróteremben két idősebb asszony suttogott:
A Lénát a lányával megint elnyomta a férje, nem tudják, hova menekülni
Ó, szerencsétlen asszony! felelte a másik szomorúan. Ő maga olyan tiszta, mint a napfény, a férje meg csak bajba hozza
Miklós nem akart belekeveredni mások sorsába, de a gondolat, hogy valakinek is nehézségei vannak, szívéhez szólította magát. Rájött, hogy a saját élete sem ment volna könnyű: egykor esküvői csókra vágyott, de a háború elváltatta; a menyasszonyát egy másik férfinak adták, csak néhány hét után.
A veterán átadta a macskát:
Remélem, jól fog regenerálódni, akár a kutyánál. Három hét múlva hozd vissza, és akkor levesszük az agyagot.
Miklós megköszönte, és a macskát a hátulra pakolta, majd visszatért a kamionjába. Neki még a rakományt kellett a célállomásra szállítania, de előbb egy rövid szünetet tett a szélcsendes úton, ahol egy nő és a kislánya, Kincső, kérték a segítségét.
Bocsánat, nem szedek fel utasokat mondta Miklós zordan.
Miau! hallatszott a macskától.
Felébredtél? kérdezte a sofőr. Mit akarsz?
Miklós rájött, hogy a macska csak figyelmeztetni akarja, hogy a nőnek segítségre van szüksége. A gép ajtaját kinyitva kiszállt, és a macska azonnal felhúzta a farkát, jelezve, hogy a gyanú helyes.
Pár percen belül a síró anya, a zúzódott kezében Kincsővel, feléjük rohant. Az anyukája sírva kért:
Kérlek, vigyél minket 30 kilométerre! Itt vagyunk a szélben, a kislányom már nem bírja a fagyot!
Miklós nevetve próbálta magyarázni:
Én nem fuvaros vagyok, te inkább busszal menekülj!
Csak egy szállítmányunk maradt, és már késő vagyunk! kérte az anya. Ha segítesz, örökké hálásak maradunk!
A macska, miután befejezte feladatát, nyavalyogva megközelítette Kincsőt, és a lány keze mellé dörzsölte magát. Kincső leült, óvatosan megsimogatta, és a macska halkan dorombolt.
Hadd vigyem el titeket, és ti vigyétek el a macskát ajánlotta Miklós. Nézd, milyen ragaszkodik!
A nő könnyekkel teli arcot mosolygott:
Szívesen, én állatorvos vagyok, és szeretek állatokat! De nem tudom, hová vihetnénk őt, a nagynéném szomszédjában él, talán megkérhetnénk
Miklós szkeptikusan bólintott:
Mit csinál a macska? figyelte, ahogy Kincső simítja.
A kislány aranyszínű fürtjei csillogtak a napfényben, és a macska békésen elfogadta a figyelmet. Miklós emlékezett a múltban hallott pletykákra: egy Erzsi néni, aki egy erőszakos férfi férjével élt, de már régóta nincs telefonja, mert a férj elhagyta a házat.
Nincs telefonod? kérdezte a sofőr kedvesen. Talán fel tudod keresni a nagynénéd.
A férjemet a házban hagyta, és már nincs se telefon, se pénz suttogta az anya.
Miklós egy papírt nyújtott, és segített a lánynak megnyomni a számot, de csak a haza és a macska szavak hallatszottak. Az anyuka bánatosan bólintott, és elmondta, hogy a nagynénije sem tudná befogadni a macskát, mert már egészséges.
Kincső sírva bújt a macskához, és azt súgta:
Jöjj vissza, macskám, mert itt szeretünk téged!
Miklós szomorúan, de megkönnyebbülten vette át a lányt, és a macskát felpakolta a kamion hátuljába. Kint a szél fújt, a macska néha megböködött, de végül mindenki nyugodt volt.
Útközben a macska halkan nyavalyogott, mintha azt mondaná: Miért bántanak az emberek? Miklós csak bólintott, és a szavát a macska szemei visszaveredték.
Néhány kilométerrel később egy elhagyatott úton egy autó állt, két férfi kiugrott, és egy fegyvert ragyogtatott. Miklós gyorsan reagált: a macska, mint egy harcos, megragadta a támadót, miközben Miklós a fegyvert a földre hajította. A másik lófogó ember felkapott egy szögespálcát, és a macska harapása után a fegyveres elengedte a fegyvert és menekülni kezdett.
Kezembe veszem a fegyvert! kiáltotta Miklós, miközben a macska még mindig fűtött a támadó arcát.
A rendőrség, aki egy fél órával később megérkezett, végül letartóztatta a két bűnözőt. A bűnbanda tagjai már ismertek voltak a környékbeli gyanús tevékenységük miatt. A rendőrtanács, miközben a macska nyugodtan dorombolt, Miklósra így szólt:
Hős vagy, de nem kell magadnak bajt keresned. A macskád itt van, a társad, a szívedben is.
Miklós a macskát, Cirmost, a kezébe szorította:
Ő az én társam a hosszú úton.
A rendőrt szemei megvilágították a helyzetet, és megköszönték a segítséget. A hír, hogy Miklós és Cirmos együtt szembeszálltak a bandákkal, gyorsan terjedt az interneten, és sokan köszönték őket, amikor csak találkoztak.
Három hét után, amikor a macska már felnyúlt, Miklós visszatért Kiskunfélegyházára, hogy átadja Cirmost a veteránnak. És ekkor látta először a női szemekben a reményt: Erzsi, a nő, akivel előző nap találkozott, és a kislánya, Kincső, már ott várt. A nő sírva üdvözölte:
Vártam már rád! Álmodban megjelent, hogy visszatérsz!
Miklós csak vállat vont, de a szavak elakadtak a szájában:
A macska már felépült, de talán a te jövőd is hasonló úton megy.
Erzsi boldogan kiáltotta:
Hozhatsz nekem egy kis ajándékot, vagy egy menedéket?
Miklós mosolyogva válaszolt, majd megkérdezte:
Hova viszem a macskát, ha már nincs több hely?
Erzsi zavarba jött, de elárulta:
Nincs telefon, a férjem elhagyott
Miklós kinyújtotta a telefonját:
Írd fel a számot, csak a név maradt.
Az anyuka suttogta, hogy a nagynénije elhagyta őket, és csak a macska maradt. Ezért a macska még most is ott maradt a szívükben.
Egy hónappal később Miklós Varga feleségül vette Erzsit, és a kamion helyett egy állatkórházra vezető buszt vezetett. Cirmos, a makacs macska, még mindig együtt aludt velük a tágas kanapén, és gyakran nézte vissza a messzi utak kanyarait, mint egy régi emléket. De a romantika már itt is volt: a macska dorombolt, a kislány Kincső nevetett, és a házban csendes béke uralkodott.
Mikor a szomszédok arról beszéltek, hogy a macskák bölcsek, Miklós csak így felelt:
Állatok is tudnak, ha a szívünk nyitott. Így hát a hosszú úton sem vagyunk egyedül.
