Valéria Szabó az ablaknál állt, és nézte, ahogy a dér virágokat rajzol az üvegen. Harminc fok alatti hideget ígértek. Talán még többet is.
Odafigyelt.
Lentről hangokat hallott. Aztán kiáltást.
– Estére! Hallják?! Estére a macskának itt a nyoma se legyen!
Péter Bálint. A házmester.
Valéria elment az ablaktól, magára kanyarította a kendőt, és kilépett a lépcsőházba. Leereszkedett a földszintre. Ott már álltak a szomszédok – ki papucsban, ki nyitott kabátban. Mind némán bámulták Péter Bálintot, aki a lépcsőház közepén állt, vörösen, felhevülten, és az ujjával egy sarokra mutatott.
Ott, a fűtőtesten összekuporodott egy vörös kandúr.
Sovány. Szakadt füllel. Reszketett.
– Ni! – üvöltötte a házmester. – Ni a kóbor! Mindenütt szőr! Bűz! Én felelek a rendre, ti meg itt menhelyet csináltok!
– Péter bácsi – szólt halkan Zsófi néni a harmadikról –, hát nem zavar ő senkit…
– Nem zavar?! – Péter Bálint olyan hirtelen fordult felé, hogy az asszony hátralépett. – Ki panaszkodott, hogy mindenütt szőr?! Ki mondta, hogy bolhás?! Azt hiszi, itt lófrálni jöttem?!
Zsófi néni lesütötte a szemét.
Valéria Szabó ökölbe szorította a kezét.
Akart mondani valamit. Akart. De a torkát szorította, és a szavak bent ragadtak.
– Szóval – vágta el a házmester –, hat órára – hogy a szellem se legyen itt. Ha maguk nem viszik el, én dobom ki az utcára. Érthető?
Végignézett mindenkin. Senki nem válaszolt.
– Érthető, mondom?!
– Érthető – morogta valaki a férfiak közül.
Péter Bálint bólintott, becsapta az ajtót, és elment.
A szomszédok lassan széledtek, sóhajtozva.
A macska ott maradt a fűtőtesten – vörös gombóc, aki még csak nem is értette, hogy ki akarják tenni a fagyba.
Valéria Szabó felment a negyedikre. Becsukta az ajtót. Leült a konyhában, és a falat bámulta.
Este harminc fok lesz hideg.
Ő megfagy.
Ezt pontosan tudta.
Mert egyszer télen talált a bejárat alatt egy verebet – kicsit, fagyottat, szárnyacskáit a testéhez szorítva. Hazavitte, melengette, de késő volt. Túl késő.
Valéria felállt, az ablakhoz lépett.
– Istenem – sóhajtotta halkan –, mit tegyek.
Újra leült. Reszketett a keze.
Félt. Félt a botránytól. Félt, hogy Péter Bálint ordibálni kezd. Hogy a szomszédok elfordulnak. Hogy bolondnak nézik.
De leginkább attól félt, hogy elképzeli, ahogy a vörös gombóc a hóban fekszik – megmerevedve, nyitott szemmel.
Valéria Szabó késő délután lement.
A macska még mindig a fűtőtesten feküdt. Felemelte a fejét, amikor odalépett. Ránézett – sárga, gyanakvó szemekkel.
– Mit keresel itt? – motyogta. – Nincs hova menned?
A macska hallgatott.
Valéria kinyújtotta a kezét – megsimogatta a szakadt hátát. A kandúr összerezzent, de nem ment el. Halkan dorombolni kezdett.
Visszament a lakásba.
Fél hatkor a lépcsőházban újra hangokat hallott. Valéria kilesett a folyosóra – az ajtót résnyire nyitotta.
Péter Bálint lent állt. Mellette két férfi a szomszéd lépcsőházból. Az egyik egy zsákot tartott.
– Itt van a dög – mondta a házmester, a macskára biccentve. – Fogjátok.
A zsákos férfi előrelépett.
És ekkor – mintha szánta volna – kijött a lakásból Zsófi néni. Meglátta, megállt.
– Maguk mit csinálnak?
– Nem látod? – förmedt rá Péter Bálint. – Pakolunk, ahogy megbeszéltük.
– Péter bácsi, talán ne? – szólt halkan Zsófi néni. – Talán elviszi valaki?
– Ki viszi el?! – ordította. – Te?! Vagy ezek, akik itt a lépcsőházban laknak és hallgatnak?! Nem! Én takaríthatok megint!
Zsófi néni elfordította a tekintetét.
– Ugye – szisszentette a házmester.
Valéria fent állt és hallgatózott. A szíve úgy vert, hogy majd kiugrott.
Lent a férfi rádobta a zsákot a macskára. Az felsikoltott – vad, elkeseredett hangon. Karmolt. De így is belenyomták, és megkötözték.
– Ennyi – mondta Péter Bálint. – Vigyétek a kukához. Majd kijön, ha okos.
A férfiak kivitték a zsákot a bejárat felé.
Az ajtó becsapódott.
Valéria elengedte a kilincset. Remegett a keze. Inogtak a lábai.
Visszament a konyhába. Leült. Bámulta a falat.
De egy perc múlva felpattant.
Megragadta a kabátját. Felhúzta a csizmáját. Magára kanyarította a kendőt.
Kirohant a lépcsőházba.
Futva ment le – olyan gyorsan, hogy majdnem elvágódott a kanyarban.
Kitárta a bejárati ajtót.
Valéria a kukákhoz szaladt.
A zsák a hókupacban feküdt a szemétledobó mellett.
Kioldotta. Reszkető kézzel – a csomó nem engedett.
A zsák kinyílt.
– Él – lihegte Valéria. – Él, hála Istennek.
Fölkapta a macskát – könnyű volt, szinte súlytalan. A melléhez szorította, a kabát szárnyával takarta.
Visszarohant.
A lépcsőházban újra hangok.
Péter Bálint a postaládáknál állt. Cigarettázott. Meglátta őt – a macskával a karján –, és az arca eltorzult.
– Mit csinálsz?! – ordított rá.
Valéria megállt. Kifújta a levegőt.
– Elviszem magamhoz – mondta. Reszketett a hangja, de a szavak tiszták voltak.
– Hová viszed?! – Péter Bálint odalépett. – Mondtam – itt ne legyen!
– Maga azt mondta – a lépcsőházban ne legyen –, emelte föl az állát Valéria. – Én meg elviszem. A lakásba. Magamhoz.
– Megőrültél?! – bökött a mellkasába.
Valéria fölment a negyedikre.
Bement a lakásba. Becsukta az ajtót.
Leült a földre – kabátban, csizmában.
A macska az ölében feküdt. Kinyitotta az egyik szemét – ránézett.
– Vége – suttogta Valéria. – Vége. Most már otthon vagy.
Reszketett a keze. Könnyek csorogtak le az arcán.
De belül – évek óta először – meleg és nyugalom volt.
Egy hét múlva Péter Bálint eljött Valériához.
Kopogott az ajtón – halkan, szinte félénken.
Kinyitotta. Meglepődött.
– Maga? Mi történt?
A küszöbön állt – kabát nélkül, régi pulcsiban.
– Bemehetek? – kérdezte.
Valéria bólintott. Beeressze.
Péter Bálint bement a konyhába. Leült. A macska leugrott az ablakpárkányról, megszagolta a cipőjét, és bement a szobába.
– Teát? – kínálta Valéria.
– Nem kell.
Egy ideig hallgatott. Aztán sóhajtott.
– Nem bocsánatot kérni jöttem – sóhajtott Péter Bálint. – Csak akartam mondani. Hogy jól csináltad.
Fölállt. Ment az ajtó felé.
– Péter bácsi – szólt utána Valéria.
Visszafordult.
– Teát mégis iszik?
Megállt. Aztán bólintott.
– Igen.
Ültek a konyhában – teáztak, hallgattak. A macska fölugrott Valéria ölébe. Dorombolt.
– Hogy hívjátok? – kérdezte a házmester.
– Vöröske – mosolygott Valéria. – Csak Vöröske.
Péter Bálint bólintott. Kiitta a teát. Fölállt.
– Na, megyek.
– Péter bácsi – szólt újra Valéria –, ha akarja, jöjjön el. Teázni.
Ránézett. Elmosolyodott.
– Eljövök.
Eltelt egy hónap. Aztán másik.
Vöröske meghízott. Fénylett a szőre. A füle begyógyult. Az ablakpárkányon aludt – ott, ahol reggelente sütött a nap.
A szomszédok hozzászoktak. Zsófi néni néha hozott halfejet. Nóra – tejfölt kínált. Még az ötödik emeleti férfi is egyszer hozott egy karomvakarót.
– Itt van, a kukában találtam – mondta. – Egésznek tűnik.
Valéria Szabó elfogadta az ajándékokat – és mindig csodálkozott.
Az ablakon túl hullott a hó. A dér virágokat rajzolt az üvegre.
De a lakásban meleg volt.
És a szívében is.







