Antal jobban szerette a nyári pecát, de télen is kijárt párszor – ahogy ő mondta, „kifagyasztani magát”. Halat nem sokat hozott, de legalább halászlére futotta, és még a környékbeli macskáknak is maradt valami.
Most is meggyőződött róla, hogy a tó jege már rendesen megvastagodott, és nekilátott a következő kiruccanás előkészületeinek. Reggel csendben összekapta a cuccot, kivette a hűtőből a szendvicseket, és lábujjhegyen kiosont az udvarra – a felesége meg a kölykök ilyenkor a hetedik álmukat aludták.
A tavon egy lélek sem volt. Úgy tűnt, még a megszállott horgászok is inkább otthon pihentek a szilveszteri saláták mellett, mintsem a hidegben. Antalt ez cseppet sem bántotta.
„Akkor nekem marad több hal” – gondolta, és nyugodt tempóban elkezdte kibontani a felszerelését.
Nagyjából ekkor vett észre valami mocorgást a partnál. Hatalmas, bozontos kutya lépett óvatosan a jégre, és egyenesen Antalra szegezte a tekintetét. Minden arról árulkodott, hogy a kutyus sokat kószált az erdőben: ápolatlan külseje, beesett oldala, óvatos pillantása.
A kutya lassan közeledett, kicsit csóválta a farkát, mintha jelezné: nem kell tőle támadást tartani. Antal is rég rájött, hogy a kutya valószínűleg régen házi kedvenc volt – egy igazi vadállat már rég elinalt volna, és nem próbálkozott volna ismerkedéssel.
A kutya árgus szemmel figyelte a pecázás menetét. Különösen felvillanyozta, amikor Antal kirántott egy újabb halat a lyukból. Ilyenkor mindig felpattant, és csóválta a farkát, mintha osztozna a horgász szerencséjében.
A szendvicseket igazságosan megfelezték – jó, hogy a felesége bőséggel készített. A lakoma vége felé a kutya annyira felbátorodott, hogy megszaglászta a termoszban lévő teát. Ezt az italt azonban nem díjazta.
A kellemetlenség akkor ütött be, amikor Antal hazafelé kezdett pakolni. A kutya egyáltalán nem akart elmenni, a kocsi körül sündörgött. Antal elbizonytalanodott – nem állt szándékában hazavinni egy felnőtt kutyát.
Amikor az autó elindult, a kutyus utána iramodott, méghozzá nem az úton, hanem az árokparton, dagasztva a havat.
Antal először hátra-hátranézett, aztán mogorván az útra meredt, de pár perc múlva nem bírta ki, és megint visszapillantott. A kutya, bár soványka volt, nem maradt le. Antal sóhajtott, és megnyomta a féket.
A horgászt az egész család várta otthon: a gyerekek és a felesége épp befejezték a reggelit, és kijöttek hóembert építeni.
„Na, nagy a zsákmány ma?” – kérdezte mosolyogva a felesége. „Hal nem sok. De van itt egy egész nagy példány” – nevetett Antal, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. A kutya félénken kibújt, és csóválni kezdte a farkát…
Pár hét elteltével minden kétség eloszlott afelől, hogy megtartsák-e. A Kárász névre hallgató eb már teljesen belakta az udvart, és még a gyerekek lovaglását is eltűrte. Az állatorvos megerősítette: a kutya teljesen egészséges, csak lesoványodott. De ez könnyen orvosolható – a gazdái kosztján…
