Komolyan feleségül akarsz menni egy interneten ismert emberhez? kérdezte Szabó Erzsébet, miközben gyanakvó pillantással vizsgálgatta a leendő menyét, mintha hamis bankjegyet csempészne a házba. Szemei végigvonultak Annamária egyszerű frizuráján és szerény ruháján. Még alig ismeritek egymást!
Annamária érezte, hogy a hátán futkos a hideg. A konyhában ültek a panelban, ahol Ádám felnőtt. A konyha kicsi volt, de hangulatos és patyolat tiszta. A levegőben a vanília és a régi parketta illata lengedezett.
Anyu, ne már szólt közbe Ádám, átölelve Annamária vállát. Nem az interneten ismerkedtünk meg, hanem a könyvklubban. Csak előtte online beszélgettünk. Fél éve! És Annamária csodálatos!
A történetük így kezdődött: Annamária egy kis blogot írt elfelejtett, régi könyvekről. Ádám, a programozó, aki titokban imádta a klasszikusokat, ráakadt egy posztjára a “Bűn és bűnhődés”-ről. A vita privát üzenetekbe folytatódott, majd hosszú telefonbeszélgetésekké. Rájöttek, hogy ugyanazon vicceken nevetnek, és értékelik ugyanazokat a dolgokat a csendet, az őszinteséget, a könyvpor illatát. Az első találkozásuk a Madách-szobornál nem randevú volt, hanem a beszélgetés folytatása. Ádám Annamária mellett otthon érezte magát. Ő pedig benne egy kissé félénk, de mély gondolkodót látott.
Csodálatos hümmögött Erzsébet, hangosan kavargatva a teáját a porcelán csészében. Csakhogy ő másik városból jött, itt nincs munkája, és ki tudja, mi jár a fejében Én neveltem fel a fiam, tanítottam, és most jön valaki
Annamária összeszorította a fogait, de nem szólt semmit. Már megértette: a anyós nem emberként tekint rá, hanem mint egy fenyegetésre egy idegen lányra, aki el akarja vinni a fiát az anyja szárnyai alól. Szabó Erzsébet olyan nő volt, akinek az élete szabályokból és kompromisszum nélküli harcokból állt. Miután öt éve elvesztette a férjét, még szorosabbra zárta a szeretetét az egyetlen fia köré.
Az első próbálkozások a barátságra kudarcba fulladtak.
Amikor Annamária minden erejét beleadva sütött egy almás pitét fahéjjal és ánizzsal, “ahogy a nagymamája szokta”, Erzsébet egy apró falat után ennyit mondott:
Túl édes. Nekünk nem így készül.
Amikor segíteni akart a nagytakarításban, ezt hallotta:
Nem kell, én tudom, hol van minden. Utána fél évig keresném.
Amikor Ádám magukra maradt Annamáriával a hajómodellekkel és fizikakönyvekkel teli szobájában, csak vállat vont:
Ne vedd a szívedre. Anyu ilyen. Szeret, de olyan, mint egy sündisznó tüskés.
Próbálkozom válaszolta halkan Annamária, kinézve az ablakon az egyforma erkélyekre. De nehéz így élni, mint egy hidegháborúban, és még nem tudunk elköltözni.
De Annamária nem adta fel. Hitt benne, hogy minden falnak van egy titkos kapuja.
Egy szombat reggelen Erzsébet a polcok portörlés közben elővette egy régi fotóalbumot. Annamária megkérdezte, megnézheti-e, és leült mellé. Észrevette, hogy anyós tekintete egy sárgult fényképen állapodott meg, ahol egy fiatal, mosolygós nő áll egy magas, sötét hajú férfi mellett.
Ki ez? kérdezte óvatosan.
Erzsébet összerezzent, mintha rajtakapták volna.
A testvérem, András sóhajtott, és a hangjában most nem a szokásos tüskés hang volt, hanem egy elfáradott szomorúság. Veszekedtünk Húsz éve, ha nem több.
Miért? merészkedett megkérdezni Annamária, attól tartva, hogy elriasztja a nyílt pillanatot.
Hülyeség miatt. A szülőktől maradt földet osztoztunk. Mindenki makacskodott. Ő sértett engem, én őt. Ennyi. Egy városban élünk, de mintha más bolygón lennénk.
Annamária nem szólt, de a fejében már készült a terv. Emlékezett, ahogy Ádám említette, hogy anyja még zárkózottabb lett a veszekedés után.
Egy héttel később, amikor találkozott a pletykás szomszédasszonnyal, néni Marival, “véletlenül” szóba hozta a férje családját.
Jaj, Erzsi és András! kezdte el néni Mari. Olyanok voltak, mint a testvérek! András a másik kerületben lakik, az új lakóparkban. Tavaly nagyon beteg volt, szívoperációja volt. A gyerekei Pesten vannak, egyedül van, szegény.
Este, mikor Ádám olvasott és Erzsébet harisnyát kötött, Annamária óvatosan elkezdte:
Szabó néni, tudta, hogy a testvérének tavaly szívoperációja volt?
A kötőtűk megálltak anyós kezében. Sápadtan meredett rá:
Mi?! Honnan tudod?
Ma mesélte néni Mari. Azt mondja, most egyedül van, a gyerekei elmentek, segítségre lett volna szüksége
Erzsébet nem válaszolt. Csak csendben kiment a szobájába. Annamária hallotta, ahogy lassan járkál a fal mögött. Az egész estét fojtott csendben töltötték.
Reggelre anyós, aki általában későn kel, már talpon volt.
Elmegyek egy barátnőmhöz mormogta, miközben felvette a legjobb kabátját.
Este tért vissza. Szemei pirosak voltak a sírástól, de a szokásos fagyosság helyett valami lágyabb, zavart kifejezés ült az arcán. Amikor meglátta Annamáriát a konyhában, megállt az ajtóban:
Köszönöm dobta oda fojtottan, és továbbment, anélkül, hogy többet mondott volna.
Később kiderült, hogy felszállt a buszra, és elment a testvére háza elé. Fél órát állt a kapuban, mielőtt fel mert volna csöngetni. Aztán összeszedte a bátorságát. A test
