Ember vagyok, akit mindenféle rémálmok és nehézségek megviseltek, de az élet engem erre a helyzetre nem készített fel.
Beteg lett a kutyám, Tündér.
Hát, hogy beteg lett… Nagyon megevett mindent.
Hol rejtegethet egy tizenöt centis kis állat hat plusz gyomrot, azt nem tudom, de olyan éhes, mint egy hivatásos árvától elvárható. Soha nem tudja jól lakni.
Mi, persze, elcsábulunk és jó szívvel etetjük. Mint az ostobák, isten bizony. Szeretetteljes ostobák. Nagyon sajnálatosak.
Hogy ne sajnálnám? Az a tekintet, amit ez az állat felém vet, olyan, mint annak a dalnak a refrénje, amit az apám hozott Mongóliából, és ma este altatás helyett énekelte nekem: “Ott ültem, és keservesen sírtam, hogy alig ettem, de sokat (bocsáss meg) kakiltam.”
Minden alkalommal így néz rám, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Hogy ne adjak neki egy falat mangót vagy egy kis halacskát?
Jó, hogy még nem iszik. Nem tudom, hogyan boldogulnánk ebben a helyzetben.
Nos, legutóbb megint túlette magát, és hirtelen elájult. Azonnali, végzetes mozdulattal. Csak úgy, mint a vidám kis kutyából lett, hirtelen fájdalmas hattyú – nyaka csavarodva, jöhetnek a zenei darabok, kedves családom, Sen-Sanszt kérve!
Elkezdünk aggódni. Élősködőket keresni. Hőmérőt helyezni a fenekére. A hőmérő végleg tönkrement. Kerekek a szemeiben, búcsúzott tőlünk, és lefeküdt, hogy meghalljon.
Taxi. Dugók. Búcsúzó könnyek. A legjobb állatorvos az egész univerzumban.
Még egészségesen, az ő féktelen étvágyával bántuk: “Miért álltam bele ebbe az állattenyésztésbe, ez a megátkozott, visszaadom a menhelynek, és sima ügy, minden lelkemet felfalta!”. De amikor már haldoklik, akkor: “Kicsi cicám, hogy fogom nélküled folytatni?”.
Megérkeztünk. Az állatorvos a szokásosat mondta: “Hideg, éhség és nyugalom!”. Egy napig sem víz, sem étel, aztán fokozatosan itatni, beadott valami oltást, a hőmérőt újra a helyére dugta.
Kicsit megnyugtatott minket, és hazaküldött.
Egy órával az injekciók után a kutya mosolyogni kezdett, lekapcsolták a Sen-Sanszt, és a szemeiben ismét fellobbant az a jól ismert éhes tűz. Enni! Inni! Adjátok! Mindjárt meghalok, gazemberek!
A padlón a tálai helyén mindent kiölte, csillogó tiszta lett. Aztán a lába alatt talált egy fedőt, amit sehogyan sem tudott odébb rakni, és egész éjjel azzal játszott, bízva benne, hogy valami enni valót kap.
De nem. Mi eltökéltek voltunk.
Szörnyű dolog történt, amikor eszünkbe jutott, hogy a házban van egy macska, annak is ennie és innia kellene.
Istenem… Az ajtót, amit a tüzértisztelgésként együtt bevédtünk, míg a macska evett, úgy rezgett, mintha a kis kutyát kifosztó ostromgéppel feszítenék. De védtük a teret, amennyire csak tudtuk.
Reggelre izgalommal és rémülettel töltött el minket, mert a kutya háromszor is megpróbálta feltörni a hűtőt a mancsával.
Ajjaj… Úgy nyüszített és nyöszörgött a fáradtságtól, hogy többször is megkérdőjeleztük, egészséges-e.
Aztán ez a szegény kis teremtmény leült a padlóra pont az én fejem fölé, és a szemével kiszívta belőlem a lelket reggel hatig, nem engedve, hogy aludjak.
Reggel döntöttem, hogy a család senki sem eszik, amíg az állatorvos nem ad engedélyt, mert még a kávéscsésze látványára is a kutya ugrálni kezdett, mintha arccal akarna toborozni. Nem az én arcom, sajnos. Zoltáné. A srác már 192 centi, és még élni fog…
Délben elmozdultam, és titokban a hűtőhöz lopakodtam. Csendben, egy határozott mozdulattal kinyitottam a zöldborsós konzert, feltettem egy kanalat, de a kezem remegett, és két borsó a szandálomra esett.
Uram… Majdnem amputálták a lábam… Uram… Ez a kis éhes jószág szinte nyelt egy zászlót a borsókkal együtt, ami díszítette a lábbelim…
Még egy hét diétás gyakorlat vár ránk.
Hogyan éljünk, és hová fussunk, azt egyszerűen nem tudom. A fürdőszobából írok, bezárkózva. Még ha valami történik, ne emlegessetek rossz szavakkal.
Úgy gondolom, hogy a testem neki maximum három napra elég.
Aztán? Szörnyű belegondolni…
