Erzsébet Katalin ébredt fel egy furcsa hangra, amit először nem tudott azonosítani. A folyosón halk recsegés, mintha óvatosan lopózkodna valaki a lakásban. A nő fülelt, szíve gyorsabban vert. Mellette férje, Béla István nyugodtan horkolt.
“Béla,” suttogta, és meglökte a vállát. “Béla, hallod?”
“Mmm? Mi az?” motyogta álmosan, nem nyitva ki a szemét.
“Valaki járkál a lakásban.”
Béla István nehezen kinyitotta egyik szemét, megnézte az ébresztőóra világító számjegyeit.
“Kati, hajnali kettő van. Biztos csak képzeled.”
“Nem képzelem! Tiszta hallom a lépteket!”
A férfi sóhajtott, de mégis figyelt. Valóban, a lakás mélyéről hallatszottak alig észrevehető zajok: recsegés, suhogás, halk kopogás.
“Biztos a macska,” nyugtatta meg a feleségét. “Cirmi megint éjszakai száguldozásba kezdett.”
“Milyen macska, Béla? Cirmi meghalt három éve, elfelejtetted?”
Béla István végre felébredt. A zajok egyre tisztábban hallatszottak. Valaki kétségtelenül mozgott a lakásban, és úgy tűnt, ismeri a bútorok elhelyezkedését.
“Lehet, hogy Ágika jött?” kérdezte Erzsébet Katalin. “Nála vannak a kulcsok.”
“Ekkor? Már rég alszik, holnap dolgozik.”
A lányuk külön élt, a szomszédos kerületben, de néha átjárt a szüleihez, főleg ha veszekedett a férjével. Általában azonban előre szólt.
A zajok közeledtek a hálószobához. Erzsébet Katalin szorosan megragadta a férje kezét.
“Béla, mi van, ha tolvajok?”
“Csend,” óvatosan felkelt az ágyból, megtalálta a papucsát. “Megnézem.”
“Ne menj! Mi van, ha kés van náluk?”
“Kati, milyen tolvajok? A házban éjjel-nappal portás van, kódtárcsás ajtó. Nálunk amúgy sincs mit lopni.”
A férfi halkan odament az ajtóhoz, fülelt a fa felülethez. Az ajtó mögül egy női hang hallatszott, egy ismerős dallamot dúdolva.
“Kati,” suttogta a feleségének. “Gyere ide.”
Meztelenül odasietett az ajtóhoz, és ő is fülelt.
“Ez… ez anya altatódala,” reszketett meg Erzsébet Katalin hangja. “Amit gyerekkoromban énekelt nekem.”
Béla István összeráncolta a homlokát. Az anyósa tíz éve halt meg, de tisztán emlékezett erre a szó nélküli dallamra, amit állandóan dúdolt a házimunka közben.
“Lehetetlen.”
“Béla, lehet, hogy szellem?” markolta meg a pizsamája ujját Erzsébet Katalin. “Anya jött vissza?”
“Kati, ne mondj hülyeségeket. Nincsenek szellemek.”
De ő is érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg. A dallam egyre tisztább lett, és most egy új hang társult hozzá – halkan kopogott valami, mintha edényeket rendezgettek volna a konyhában.
“Pont, mint anya,” suttogta a feleség. “Emlékszel, hogy éjszaka felkelt, és kiment a konyhába? Megforratta a vizet, elővette a csészéket…”
Béla István emlékezett. Nagy Erzsébet szenvedett álmatlanságtól, főleg az utóbbi években. Felkelt hajnali háromkor, és takarított vagy főzött, miközben ezt a dallamot dúdolta.
“Félek,” ismerte be Erzsébet Katalin.
“Ne már. Nézzük meg, mi van odakint.”
Határozottan megfordította a kilincset, és kinézett a folyosóra. Csend. Csak a konyhából szűrődött egy halvány fény, minA konyha ajtajában megálltak, és látták, hogy az asztalon két csésze tea vár rájuk, pont úgy, ahogy Nagy Erzsébet szokta készíteni, és a konyhapulton frissen virágzott egy vörös muskátli, amit már rég halottnak hittek.







