Gyermekeink, mint a valaha volt legnagyobb ifjú forradalmárok, egyszer csak elhatározták, hogy önállósodnak, s a vége az lett, hogy adósságba keveredtek, s elveszítették a lakásukat is.
Amikor lányunk férjhez ment, mindkét család összefogtunk, hogy segítsünk nekik lakáshoz jutni, ahogy annak idején nálunk is szokás volt. Nekünk, a férjemmel, megvolt a kis megtakarításunk, az apósék is félretettek valamennyit. Együtt sikerült annyi forintot összegyűjtenünk, hogy egy takaros kis lakást vegyünk nekik Budapesten. Szerettük volna azonnal a nevükre íratni, de ők azt mondták, márpedig ők felnőttek, s ezt a lépést saját erőből kívánják megtenni.
Pár hónappal később tudtuk meg, hogy valóban vettek lakást a XI. kerületben, de nem is akármilyet: háromszobásat! Hogy lett volna erre pénzük? Nyomban kiderült, hogy hitelt vettek fel az OTP-től. S amikor firtattuk, ki fogja a részleteket fizetni, csak annyit válaszoltak: “Kedves szülők, ezt már megoldjuk, hisz önállóak vagyunk.”
Nem telt bele sok idő, s már autóra fájt a foguk. Panaszkodtak, hogy a lakás messze van a munkahelyüktől, s tömegközlekedésre nem akarnak bízni mindent. Megint csak hitelre vettek egy új Suzukit a szalonból hiába mondogattuk, hogy inkább egy olcsóbb, használt kocsival kezdjék. “Mi tudjuk, mit csinálunk, minden rendben lesz” győzködtek minket újra.
Hamarosan gyerekvállalás jött szóba: azt szerették volna, ha az unokánk lehetőleg Ausztriában születne, hogy majd talán egyszer könnyebb legyen neki az élet. Ahhoz is össze kellett kaparniuk egy hitelt, hogy minden flottul menjen, s magánorvos követhesse végig a lányom terhességét.
A kislány megszületett. Utána jött az igény, hogy a babaszoba szebb legyen, így ismét kölcsönt vettek fel. Amikor érdeklődtünk, miből akarnak ennyit törleszteni, csak legyintettek: “Megoldjuk, hisz felnőttek vagyunk és önállók.”
S ekkor ütött be a baj: vejemet elküldték a munkahelyéről, a lányom pedig GYED-en volt. Elfogyott a pénz. Hogy lehetne ennyi hitelt fizetni? Végül ránk borultak, s azt kérték, adjuk el a kis nyaralónkat a Velencei-tónál nem akartuk, de nem volt más választás, hogy ne kerüljenek hitelcsapdába. Még ez sem volt elég
Ezután kénytelenek voltak eladni a lakásukat, végül az autót is. Visszaköltöztek a vejem szüleihez vidékre, s most panaszkodnak, hogy nincs már semmijük. Persze, ha hallgattak volna ránk, máshogy is alakulhatott volna a sorsuk. A hiteleket sajnos még évekig törleszteniük kell. Csak bánat maradt és könnyek Mint aki vihart vetett, s most az aratást sírja.
