2023. október 15., vasárnap
— Hogy tehetted ezt?! — kiáltotta Dorottya, rángatva a gyűrött papírt a kezében. — Hogy írhattad alá ezt a vacak szerződést?!
Borbála összerezzent, félretette a teás csészét, lassan megfordult a húga felé. Arcán nem látszott bánat, csak kimerültség.
— Aláírtam és kész. Mi a nagy baj? — vállat vont. — Úgyis el kell adni a házat, magad is mondtad…
— Mondtam?! — Dorottya hangja reszketett a felindulástól. — Azt mondtam, hogy közösen döntsünk! Közösen, Bori! Te meg a hátam mögött, titokban megegyeztél az ingatlanosokkal! Ráadásul fele annyiért!
— Nem fele, csak… — kezdte Borbála, de a húga félbeszakította.
— Másfélszer kevesebbért! És akkor mi van? Nagy a különbség?! Anyánk hagyta ránk ezt a házat, érted? Mindkettőnkre! Te meg úgy gondoltad, hogy te vagy itt a főnök!
Csend lett a konyhában. Csak a régi falóra ketyegett, amit anya még Németországból hozott haza. Borbála meg se moccant, csak az ablaknál állt, bámulta az udvart, ahol gyerekként ugrándoztak kockázni.
— Egyáltalán felfogod, mit művelsz? — folytatta Dorottya, de már halkabban. — Az én fiam egyetemre jár, rengeteg pénz kell. A te lányod meg férjhez megy, esküvőt terveztek. Mindkettőnknek létszükséglet ez a pénz!
— Pontosan! — fordult felé Borbála. — Létszükséglet. Ezért siettem is. Amíg vannak vevők, amíg érdekli őket a mi környékünk. Később meg senkit sem fog érdekelni a mi kis házunk.
— De megegyeztünk! — Dorottya hangjában most már könnyek is csendültek. — Megígérted, hogy közösen döntünk!
— Egyeztünk, egyeztünk… — legyintett Borbála. — Aztán te elutaztál egy hétre, nem vetted fel a telefont. A vevők nem fognak várni, nekik van választékuk.
Dorottya lecsücsült a székre, fejét a kezébe temette. A szerződés az asztalon hevert, mintha gúnyolódna vele.
— Sürgősen anyósomhoz kellett mennem a faluba — suttogta. — Beteg volt, egyedül… Mondtam neked…
— Mondtad, nem mondtad… — intett Borbála. — A lényeg, hogy kész. A pénz egy hónap múlva megjön, felezzük, és vége.
— Vége?! — kapta fel a fejét Dorottya. — Szerinted ennyi volt?!
Borbála újratöltötte a csészéjét, leült a húga szemközé. Arca nyugodt volt, majdnem közönyös.
— Mi legyen még? Eladjuk a házat, elosztjuk a pénzt. Igazságos.
— Igazságos… — keserűen elmosolyodott Dorottya. — Igazságos volt, hogy meg se kérdeztél? Hogy nem vártad meg, amíg visszajövök?
— Dorkó, ne csinálj már tragédiát! — ráncolta a homlokát Borbála. — Eladjuk a házat. Úgyse tervezett itt lakni senki.
— Nem tervezett?! — Dorottya szeme villant. — Ki jött ide minden hétvégen? Ki kapált a kertben, javította a tetőt? Ki segített a szomszédoknak vigyázni a házra?
— És akkor mi van? — vonogatta a vállát Borbála. — Ez a te hobbid. Én meg, apropó, fizettem a rezsit mindDorottya átölelte a húgát, és bár a ház eladása továbbra is elkerülhetetlen volt, tudták, hogy a valódi kincsük – a testvéri szeretet – örökre megmarad.







