**Naplóbejegyzés**
Mindig csak a tartalék voltam.
— Eszter! Te meg hogy gondolod ezt?! — sikoltotta a telefonba az asszony, és a hangja remegett a felháborodástól. — Tudod jól, hogy ez az én esküvőm! Az enyém! Másfél éve várom ezt a napot!
— Kicsim, édesem, hát értsd már meg! — válaszolta nyugodtan a barátnője. — Gábor tegnap este felhívott. Ő maga! Mit kellett volna tennem? Visszautasítanom? Együtt voltunk még az egyetemen, te is tudod!
Eszter a kanapéra rogyott, telefonja remegett a kezében.
— De az esküvő szombatra van kiírva! A ruha megvan, a vendégek meghívva, a étterem lefoglalva! Eszter, hogy tehetted ezt velem?
— Mit tehettem volna? Azt mondta, rájött, hogy tévedett. Hogy engem szeret, nem téged. Eszti, bocsáss meg, de a szívnek nem parancsolunk…
Eszter a kanapéra vágta a telefont és zokogni kezdett. Az ablakban októberi eső szitált, az asztalon ott hevert a házasságkötési papírok mappája, a szekrényben pedig fehér ruhája lógott, amit boldogan vásárolt, könnyekkel a szemében.
Anyukája belépett a szobába, meghallotta a sírást, leült mellé és átölelte a lányát.
— Mi történt, kislányom?
— Gábor… Gábor elveszi Mirit — nyögte ki Eszter a könnyein át. — Holnap adják be a jegygyűrűt a hivatalban. Az esküvőnk meg egy hét múlva lett volna!
Szabó Ilona megrázta a fejét és szorosabban ölelte magához a lányát.
— Akkor ez nem volt neked szánva, kicsikém. Nem te voltál az ő embere. Jobb most megtudni, mint egy életen át szenvedni.
— De miért, anyu? Miért vagyok mindig csak a tartalék? — zokogta Eszter. — Az iskolában Vitya velem jött, amíg meg nem jelent az új lány. A főiskolán Sanyó három hónapon át udvarolt, aztán visszatért a csoporttársához. Most meg Gábor…
Anyukája csendesen simogatta a haját. Emlékezett, hogyan készült Eszter az esküvőre, hogyan ragyogott az örömtől, amikor felpróbálta a ruháját. Gabort soha nem szerette igazán — valami mindig is riasztotta ebben a fiúban. Túl nyájas, túl jól öltözött, mindig a megfelelő szavakat mondta. De a szemei… a szemei üresek voltak.
— Anyu, de mit csináljak most? Hogy nézek majd az emberek szemébe? Mindenki tud a lagziról! Margit néni már vesz is jegyet Szegedről, Pisti bácsi szabadságot kért…
— Mit csinálj? Éld tovább az életed. Fiatal vagy, szép, okos. Majd találsz egy igazit.
Eszter könnyes szemmel nézett anyjára.
— De mi van, ha nem találok? Már huszonhét éves vagyok, anyu. Minden barátnőm férjnél van, gyerekük van. Én meg csak járok randikra, és mindig reménykedek…
— Találsz, — mondta határozottan az anyja. — Mindenképp találsz majd.
Csak azt nem mondta el neki, hogy maga is átélt hasonlót. Hogy ő is csak tartalék volt, amíg meg nem ismerte Eszter apját. Ő pedig egy egyszerű munkás volt, nem egy szépség, nem volt gazdag, de őszintén szerette, egészen az utolsó pillanatig.
A csengőszó megszakította a gondolatokat. Eszter megremegett — mi van, ha Gábor? Ha meggondolta magát?
Az ajtóban Szabó Marika néni állt egy üveg lekváros befőttel.
— Esztike, kislányom! Hallottam, mi történt… Ne aggódj emiatt! Ez a Gábor egy semmirekellő fickó. Már az első pillanatban tudtam. Folyton pislog, izzadt a keze. Nem férfi, csak egy…
— Marika néni, ne tessék, — mondta fáradtan Eszter.
— Dehogynem! Igazat kell mondani! Te gyönyörű lány vagy, szorgalmas, kedves. Ritka ilyen ma. Ő meg bolond, hogy ezt nem látta. Hallgass rám, unokám, — leült a kanapé szélére. — Van egy unokaöcsém, Zoli. Elvált, az igaz, de jó ember. A gyárban dolgozik, nem iszik, szereti a gyerekeket. Bemutassam nektek?
Eszter rázta a fejét.
— Nem kell, Marika néni. Most nincs kedvem ismerkedni.
— Jól van, de én mégis mesélek róla neki. Talán egyszer majd odajön hozzád.
A fél évvel később Zoli megkérte a kezét. Minden póz nélkül, egyszerűen azt mondta, hogy vele szeretné leélni az életét, és minden nap boldoggá akarja tenni.
— De mi van, ha én is csak tartalék leszek? — kérdezte Eszter.
— Nem leszel, — válaszolta határozottan. — Mert nem a szépséged vagy a karriered miatt választottalak. Azért választottalak, mert veled otthon érzem magam.
Egy évvel később Gábor felhívta a munkahelyén.
— Eszter, szia. Hogy vagy?
— Jól, köszönöm. Te?
— Hát… Hallottam, férjhez mentél. Gratulálok.
— Köszönöm.
— Mi meg elváltunk Miriivel. Nem jött össze. Talán találkozhatnánk, beszélhetnénk?
Eszter a gyűrűjére nézett és mosolygott.
— Nem, Gábor. Nem találkozunk. Sok szerencsét.
Letette a telefont és hazament, ahol a férje és a mostohafia várták. Oda, ahol nem tartalékként szerették, hanem egyetlen és pótolhatatlan lényként.







