A fiam összefutott egy, mondjuk úgy, nem túl becsületes lánnyal, aki úgy pörgeti a fejét, mint egy fánktésztát. Mostanában már engem is be akar feketíteni nála. Azt mondja neki, hogy nekem egyáltalán nem számít a boldogságuk, csak magamra gondolok. Erre a bölcs következtetésre azért jutott, mert visszautasítottam az ötletet, hogy lakást cseréljünk.
A férjem pár éve elment, és Marcell a fiam az egyetlen gyerekem. Szeretettel, gondoskodással neveltem, és jó neveltetést kapott. Mielőtt megnősült, velünk lakott, már az egyetem alatt elkezdett dolgozni, és ahogy lediplomázott, rögtön jó állást szerzett.
Marcell az én büszkeségem, remek fiú, jól boldogul a szakmájában. A férjemmel sosem voltunk túl nagy lábon, nem tudtunk neki saját lakást venni. Mi is csak negyvenévesen vettünk egy lakást magunknak, addig albérletben éltünk, szóval nem volt meg a lehetőségünk, hogy még egyet vegyünk de hát, végül is, mi is magunknak szedtük össze, ő is összeszedheti a magáét, ugye.
Amikor Marcell mesélte, hogy megismerkedett egy lánnyal, nagyon örültem. Mindent megpróbáltam, hogy jó legyen a viszonyom a menyemmel: sosem szidtam, nem tettem megjegyzéseket. Mindegy volt, kit hoz haza, a lényeg, hogy a fiam boldog legyen vele. Eleinte nagyon szimpatikus volt Lilla igazi udvarias, visszafogott lány. Na de, ahogy kimondták az igen-t, Lilla levette az álarcot.
A lagzi után Marcell és Lilla elmentek nászútra, majd amikor hazajöttek, Lilla szép csendben felmondott az állásában. Azt mondta, hogy a főnökei folyton piszkálták és szeretne jobb munkát találni. De nem állt meg itt immár két éve a fiam nyakán él, sehol egy állás, sehol egy szándék, hogy dolgozni akarjon.
A fiatalok a lány garzonlakásában laknak, kinn a külvárosban. Lilla otthon ül, Marcell pedig nem tud lakást venni Lilla az összes pénzt elveri kozmetikára és ruhákra.
Nem tudom elképzelni, hogy valaki két évig ne találjon munkát. Szerintem Lilla csak úgy tesz, mintha állásinterjúkra járna. Nyilván jobban tetszik neki, ha Marcell tartja el, és ő élvezheti a kényelmes életet.
Egyszer megkérdeztem, terveznek-e gyereket. Mire a menyem: Milyen gyerekről beszélünk, mikor ekkora lakásban élünk? Erre én: Mi lenne, ha félretennétek egy kis pénzt, hogy legyen tőke hitelre? Lilla meg: Semmi pénzünk nincs félretenni, alig jövünk ki a hónap végére.
Visszafogtam magam, nem mondtam neki, hogy ha nem otthon heverészne, már összegyűjthették volna. Ha tényleg spórolnának egy lakásra, én is segítenék, még külön tartalékoltam is nekik, de így nem akarok pénzt adni, mert tudom, Lilla mindent elvertne bóvlira.
Mostanában elkezdett Lilla arról beszélni, hogy kellene a gyerek, hogy ketyeg a biológiai óra, meg már ideje lenne örökösre gondolni de hát érdemes ebben a helyzetben gyereket vállalni? Marcell is kezd egyetérteni vele.
Anya, tudod mit, arra gondoltunk, miért nem cserélsz lakást velünk? Nem kell semmilyen hivatalos papír, csak simán cserélünk. Nekünk nem kell aggódni a hitel miatt, neked meg elég lenne a garzon.
Hát, amit mondott, az szíven ütött. Nem hiszem, hogy magától jött ez az ötlet. Mondtam neki, hogy én dolgozni messze megyek tőlük, az öreg fák meg nem szeretik, ha átplántálják őket.
Nem kell már sokat dolgoznod, és hamarosan úgyis unokákat adunk mondta Lilla mosolyogva.
Szerintem nagyon kedvező volt az ajánlatuk, csak épp én nem kérek belőle. Nem akarok kiköltözni a saját lakásomból.
A beszélgetés után Marcell még próbálta a témát firtatni, de csak egyre jobban bántott, amiket mondott. Ő sosem akart másokon meggazdagodni, most Lilla mégis arra buzdítja, hogy ezt tegye.
Na gyerünk, menjünk, mondtam, hogy anyádnak teljesen mindegy, lesz-e gyerekünk. Egy ujját sem mozdítaná értünk! mondta Lilla, amikor utoljára meglátogattak.
Azóta Marcell nem keres, nem válaszol, nem hív vissza. Nem értem, miért viselkedik így, nem hülye ő de amikor Lilla ott van, mintha minden józan eszét elvesztené.
