**Kedd este**
Boglárka lenyalta a fehér krémet a teáskanálról.
— Gizella néni, maga már nyugdíjas. Úgy sincs mire költenie. Dániellel úgy döntöttünk, lefaragjuk a támogatást.
Az asztalon ott állt a tizenkétezer forintos torta. Az én nyugdíjamból vették.
A kiürült csészére meredtem. A tea régen kihűlt. Bennem valami szárazon koppant.
— Hogy érted azt, hogy lefaragjátok? — kérdeztem.
Boglárka félretette a kanalat. Megtörölte a száját egy szalvétával. Lassú, otthonos mozdulatok voltak.
— Úgy. Tegnap jött meg az első nyugdíja. Százharminckétezer forint. A rezsi ötvenötezer. Élelemre bőven elég. Mire kell több?
Dániel ott ült mellette. A tányérját bámulta, és a villájával a piskótamaradékot piszkálta.
— Dani, te is így gondolod? — néztem a fiamra.
A fiam megvonta a vállát.
— Anya, nálunk lakáshitel van. A kocsi is hitelre ment. Boginak fogszabályozó kellene. Te meg otthon ülsz. Neked se bérlet kell, se új ruha.
Magam elé húztam egy papírszalvétát. Elővettem egy tollat.
— Otthon ülök. A ti gyerekeitekkel.
— De hiszen maga nagymama! — csattant fel Boglárka. — Ez magának öröm!
— Az a havi százezer forint, amit eddig adtatok — felírtam a számot a szalvétára. — Az nem segítség volt. Az a munkám bére.
Boglárka rövidet nevetett. Nem a jókedvtől. Hanem a méregtől.
— Pfuj! Na tessék, beindult a kalkulátor! Micsoda munka? A saját unokáival ül!
— Negyven óra hetente. És viszem is őket az óvodába. És a saját kajámból főzök rájuk.
— Szültünk magának unokákat! — vitte egyre feljebb a hangját a menyem.
— Magatoknak szültétek őket, Boglárka.
Dániel csörömpölve vágta az asztalra a villát.
— Anya, ne kezdd. Boginak igaza van. Fizetni a saját anyámnak, hogy a kicsikre vigyáz — az barbárság. Több pénzt nem utalunk. Pont.
Szótlanul felálltam. A komódhoz léptem. Kinyitottam a legfelső fiókot. Elővettem egy kulcscsomót.
Visszamentem az asztalhoz, és a fiam elé dobtam. A fém csörömpölve ért a tányér pereméhez.
— Ez meg mi? — húzta össze a szemöldökét.
— A lakásotok kulcsai. Ha már csak szerető nagymama vagyok, és nem ingyen bébiszitter, akkor a beosztásom is változik.
Boglárka arcát vörös foltok ütötték ki.
— Ezt meg hogy gondolja, Gizella néni?
— Nagyon egyszerűen. Holnaptól magatok viszitek Matyit és Pankát az oviba. A betegszabit magatok intézitek. A hétvégét a gyerekek veletek töltik.
— Dolgozom! — mordult rám.
— Én is dolgoztam. Negyven évet a gyárban. Most pihenek.
Kitártam a bejárati ajtót.
— Megittátok a teát? Megettétek a tortát? Erre van a kijárat.
Dániel állt fel elsőként. Az arca vörös volt. Lerántotta a kabátját a fogasról.
— Ezt még megbánod, anya. Majd hívsz, ha magányos leszel.
Nem válaszoltam. Csak becsaptam az ajtót, és ráfordítottam a zárat.
Még sokáig álltam a folyosón. Azt hittem, rosszul leszek — de nem. Csak volt bennem egy furcsa csend, ami talán már húsz éve hiányzott.
**Hétfő reggel**
Nyolckor ébredtem. A konyhában csend volt. Senki nem kért mesét. Senki nem öntötte ki a gyümölcslevet a tiszta abroszra.
Főztem egy rendes kávét, és elővettem a szép csészémet.
A csengő negyed kilenckor szólalt meg.
Hosszan. Pimaszul. Megállás nélkül.
A kémlelőnyíláshoz léptem. Ott állt Boglárka, foga között a telefon. Az egyik kezében egy sárga reklámszatyor, a másikkal a négyéves Pankát fogta a kapucnijánál. Mellette topogott a hatéves Matyi.
— Nyissa ki! — kiabálta a menyem a zárt ajtónak, és rángatta a kilincset.
Benyomtam a kaputelefon gombját.
— Alszom, Boglárka.
— Gizella néni, ne bohóckodjon! Kilencre a munkahelyemen kell lennem! Az oviban karantén van, nem vihetem őket.
A gyerekek nyöszörögtek. Panka a kesztyűjével dörzsölte a szemét.
— Én meg nyugdíjas vagyok. Nekem beosztásom van.
Boglárka a csizmájával rúgott egyet az ajtón.
— Akkor itt hagyom őket az ajtó előtt! A gyerekvédelmivel magyarázzon!
A homlokomat a hideg fémnek támasztottam.
— Hagyd csak nyugodtan. Jolán, a szomszéd, otthon van, ő rögtön rendőrt hív. Aztán majd azt mondom, hogy az anyjuk a lépcsőházban hagyta magukra őket.
A túloldalon csend lett. Csak a menyem nehéz lélegzése hallatszott.
— Maga őrült. Vén boszorkány — sziszegte, de a hangja elbizonytalanodott.
A léptek elhaltak. A liftajtó dörrenve csukódott. Elmentek.
A konyhában a kávém már kihűlt. Kiöntöttem, és főztem egy másikat. A kezem kicsit remegett, de belül megdöbbentő nyugalom ült. Túl könnyű volt. Talán azért, mert ezt a harcot már régen megnyertem magamban.
**Hétfő dél**
Dániel ebédidőben hívott.
Nem vettem fel azonnal. Megvártam, míg harmadszor is hív.
— Hallgatom.
— Anya, te teljesen megőrültél? — ordított bele a telefonba. A háttérben autók dudáltak. — Boglárka megrovást kapott! Két órát késett, mert a gyerekeket a Zsuzsa mamához cipelte a város túlsó végére!
— És hogy van Zsuzsanna néni? — kérdeztem nyugodtan. — Megörült az unokáknak?
— Ne őrjíts meg! Miért csináltad ezt a cirkuszt?
— Dániel, én figyelmeztettelek. A szolgáltatásaim pénzbe kerülnek. Ti viszont nem fizettek.
— Milyen pénzről beszélsz?! A saját véred!
Elővettem a zsebemből az előző esti szalvétát.
— Vér? Jó. Három hónapja kértél kölcsön kilencszázezer forintot a váltómű javítására. Visszafizetted?
Dániel megtorpant.
— Visszaadom. Késik a fizetés, és visszaadom.
— Nem fogod. Én pedig hitelt vettem fel erre az összegre. Kamatot fizetek a nyugdíjamból. Százharminckétezer, Dani. Le a rezsi, ötvenötezer. Le a hiteltörlesztő, huszonnyolcezer. Mennyi marad?
— Hozok neked élelmiszert!
— Havonta egyszer. Két kiló rizs meg egy csirke. Tizenötezer forintért. A gyerekek meg egy hét alatt megettek nálam hétezerért.
— Anya, te mindig mindent kiszámolsz! — nyüszítette.
— Meg kellett tanulnom. Amikor a fiam az én nyugdíjamon lovagol.
Letettem, és kikapcsoltam a csengőt.
Este a banki értesítés pittyent. Utalás Dánieltől, huszonötezer forint. Az üzenetben: „Tessék. Fulladj meg.”
Visszautaltam az egészet. Válaszüzenetet nem írtam. Nem volt mit mondani.
**Péntek este**
Két hét telt el. Úgy élünk, mint idegenek. Nem hívnak, nem jönnek. Én meg sétáltam a parkban, olvastam, és a régi kabátomat elvittem a patyolatba.
Almás pitét sütöttem — csak magamnak. A fahéj illata belengte a kis konyhát.
Aztán megszólalt a csengő.
Kinyitottam. Dániel állt az ajtóban. Zilált volt, a szeme ide-oda járt. Mellette Matyi, koszos kék kabátban.
— Anya, segíts.
Benyomta a fiút az előszobába.
— Mi történt?
— Boglárkát bevitték a kórházba. Vakbélgyanú. Megyek hozzá, kerítek egy sebészt. Pankát a Zsuzsa mama elvitte, Matyit meg nincs hova tenni. Itt hagyom holnap reggelig. Kérlek.
Ránéztem az unokámra. Lehajtott fejjel állt, és egy tabletet szorongatott.
— Jól van. Gyere, Matyika, vedd le a kabátod.
Dániel úgy fújta ki a levegőt, mintha egy zsák krumplitól szabadult volna.
— Köszönöm, anya. Reggel hívlak.
Az ajtó hamarabb csattant be, mint ahogy megkérdezhettem volna a kórház nevét.
Matyi a padlóra dobta a kabátját.
— Vedd fel, és akaszd a fogasra — mondtam nyugodtan.
Féloldalról mért végig, de felvette.
— Éhes vagy?
— Nem. A Mekiben ettünk.
Leültünk a konyhába. Szeleteltem a pitét.
— Hogy van az anyukád? — kérdeztem. — Nagyon fájt a hasa?
Matyi falta a pitét.
— Anyának nem fáj a hasa.
Megdermedtem. A kés megállt a tányér fölött.
— És apukád miért mondta, hogy kórházban van?
— Nem tudom. Anya otthon fürdőruhát próbált. Viki néni születésnapjára mennek.
Valami bennem hangtalanul bezárult. Nehéz, komor zárral.
Letettem a kést. Megtöröltem a kezem, és a telefont vettem elő.
Felmentem Viki, Boglárka húga oldalára. Az első sztori rögtön lejátszódott, vidám zenével.
Fa stég. Gőzölgő medence. Boglárka új, zöld fürdőruhában koccint valakivel. Felirat: „Csajos hétvége! A férjek fizették!” Negyven perce tették ki.
A Fenyves Hotel húsz kilométerre van a várostól.
Pittyent a telefon. Üzenet Dánieltől.
„Anya, vaklárma. Nincs vakbélgyulladás. De az orvos azt mondta, pihenjen. Hétvégére a Zsuzsa mamához megyünk. Maradjon Matyi nálad két napot. Puszillak.”
Sokáig bámultam a képernyőt. Aztán Matyira néztem. Épp az almatölteléket kente szét az asztalon.
— Matyi, öltözz.
Felnézett.
— Hova? Csak most jöttünk.
— Megyünk az anyukádhoz. Köszönteni Vikit.
**Szombat este**
A taxi kilencezer forintba került.
A kocsiban olcsó illatosító és olvadt hó szaga keveredett. Matyi elaludt a hátsó ülésen. Én az ablakot néztem, ahogy a csupasz fekete fák suhannak el.
Nem volt bennem harag. Csak hideg számítás. Mert egy ponton az ember fejében átkattan valami, és onnantól nem érzelmekkel dönt.
A kocsi megállt a Fenyves Hotel kovácsoltvas kapuja előtt.
Fizettem, és kiszálltam a jeges levegőre. Kihúztam az álmos Matyit is. A kabátja ferdén volt begombolva, a sapkája félrecsúszott.
A recepció mögött egy magas, egyenruhás lány állt.
— Jó estét. Megmondaná, hol van Viktória születésnapi vacsorája?
A lány hivatalos mosolyt villantott.
— A Gyöngyteremben, a folyosón jobbra. Elkísérjem?
— Megtaláljuk.
Erősen fogtam Matyi kezét, és végigmentünk a szőnyeggel borított folyosón. Halk dzsessz szólt, drága parfüm és sült hús illata lebegett.
Meglöktem a tölgyfaajtót.
Bent vagy húszan lehettek. Hosszú asztal, tele étellel, tompa fények. Egy kövér férfi épp pohárköszöntőt mondott.
Boglárka az ünnepelt mellett ült, estélyi ruhában, szabad vállakkal. A haja tökéletesen besütve.
Dániel szemben ült. Hátradőlve nevetett. A kezében whisky.
Beléptem a terembe.
A lépteim hangosak voltak. Matyi megbotlott egy szék lábában, és nyöszörögni kezdett.
Néhányan megfordultak. A köszöntő elhalt.
Dániel lassan fordította felém a fejét. A mosolya úgy csúszott le az arcáról, mint amit ronggyal töröltek le. Fehér lett.
— Anya? — lehelte. A pohara koccant a tányér szélén.
Boglárka előrehajolt. A szeme kikerekedett.
Odamentem az asztalukhoz.
Nem kiabáltam. Nem ordibáltam. Csak úgy mondtam, hangosan, hogy az egész terem hallja:
— Dániel. Itt felejtettétek a csomagot.
Előretoltam Matyit. A fiú az anyjához szaladt, és az estélyi ruhába fúrta az arcát. A koszos kabátujj nedves nyomot hagyott a selymen.
— Anya, enni akarok! — pityeregte Matyi.
Boglárka összeszorította az állkapcsát.
— Gizella néni, maga mit művel? — sziszegett. — Megszégyenít minket a barátaink előtt! Takarodjon, és vigye innen!
Viki felemelkedett a helyéről.
— Dani, ez meg micsoda cirkusz? Azt mondtátok, a gyerekeket elhelyeztétek!
Dániel felpattant. Megragadta a karom. Az ujjai mélyen a húsomba vájtak.
— Miért jöttél ide? Kértelek!
Lassan leeresztettem a tekintetem a kezére. Aztán a szemébe néztem. Üresen, ahogy egy akadályra szoktunk nézni.
— Vedd le a kezed, Dani.
Elkapta az ujjait.
— Hazudtatok nekem — mondtam csengő hangon, hogy mindenki hallja. — A vakbélgyulladásról. A kórházról. Eldobtátok a gyereket, mint egy csomagot a csomagmegőrzőben, és eljöttetek inni.
— Elfáradtunk! Nekünk is jár a pihenés! — csattant fel Boglárka.
— Jár. Csak fizessétek meg magatoknak. A gyerekekkel együtt pihentek. Én nyugdíjas vagyok. Az én munkaidőm lejárt.
Megfordultam.
— Nagyi! — kiáltott Matyi.
Nem fordultam vissza. Mentem az ajtó felé, előre nézve.
A hátamba vágott a fiam hangja:
— Te nekem többé nem vagy anya! Töröld ki a számom!
Az ajtó becsukódott, levágva a terem zaját.
A folyosón csend volt. Megigazítottam a kabátom gallérját, és hívtam egy taxit visszafelé. Különös űr volt bennem, amitől valamiért nagyon könnyen vettem a levegőt. Mintha évek óta először lett volna tiszta a tüdőm.
**Vasárnap dél**
Délben a kulcs nehezen fordult a zárban.
Aztán jött a dörömbölés. Hosszú. Dühös.
Közben teát készítettem a kedvenc, cicás bögrébe. Nem siettem. Levettem a vízforralót, áttöröltem az asztalt.
Az ajtóhoz léptem, de nem nyitottam ki.
— Ki az? — kérdeztem hangosan.
— Nyisd ki! — Dániel hangja elcsuklott. — Lecseréltetted a zárat?!
— Lecseréltem. Reggel itt járt a lakatos. Tizennyolcezer forintot kért. Az én nyugdíjamból.
Dániel az öklével csapott az ajtón.
— Anya, eszednél vagy?! Boglárka két napja nem szól hozzám! Viki kidobott minket az ünnepségről! Ott volt a főnököm is, mindent látott!
— A te gondod, Dániel.
— Add ki a holmimat! — üvöltötte a lépcsőházban. — A szerszámokat, a horgászbotot, a korcsolyát! Mindent, ami nálad van!
— Kiteszem pénteken. Dobozba rakom, és kiteszem a szeméttároló mellé.
— Beteg vagy! A saját unokádat állítottad pellengérre! Tönkretetted a gyerek lelkét!
— A gyerek lelkét azok teszik tönkre, akiknek utána se kell, csak ne zavarja a pezsgőzést.
A túloldalon nehéz csend lett.
Aztán Dániel fogát csikorgatva:
— Egyedül fogsz meghalni! Senki nem hoz neked egy pohár vizet!
Elmosolyodtam. A kémlelőnyílás hideg üvege előtt. Kemény, elszánt mosoly volt.
— Veszek egy vízautomatát. Házhoz szállítással. Viszlát, Dániel.
Elfordultam az ajtótól. A léptek a lépcsőházban elhaltak.
A konyhában friss tea illata. A lakásban nem volt koszos gyerekcipő, törött játék, üvöltöző rokon. Évek óta először ez a hely csak az enyém volt. A csend nem üres volt — hanem az enyém.
Leültem az asztalhoz. Kortyoltam a forró teából.
Te mit tettél volna a helyemben: megtartod a gyereket, lenyelve a hazugságot, vagy viszed őt egyenesen a buliba, a szülei elé?







