2023. március 10. Péntek, este
A mai napot soha nem fogom elfelejteni. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök és most, ahogy ezek a sorok születnek, talán csak a papír érti meg igazán, mit érez a lelkem.
Az egész azzal kezdődött, hogy megcsörrent a telefonom.
Halló Fecó?
Nem Fecó vagyok, hanem Anikó
Anikó? Maga kicsoda?
Hölgyem, inkább maga mondja meg, ki maga én Fecó barátnője vagyok. Mit szeretne? Fecó nincs itthon, dolgozik még
Szóhoz sem jutottam. Hirtelen minden elsötétült előttem, mintha szédülni kezdtem volna. Kikerekedtek a szemem, és mintha csak álmodnék, a padlón vörös foltok jelentek meg. A hasam görcsölni kezdett, annyira, hogy szinte összegörnyedtem. Tudtam, hogy rövidesen világra jön a kisbabám.
A férjem, Fecó, immár öt éve jár ki dolgozni külföldre. Először Németországban vezetett kamiont, utána Lengyelországban volt szobafestő. Mindig a pénz miatt ment el; két fiunk van, a legjobbat szerettük volna nekik adni. Abban biztosak voltunk, hogy Magyarországon nem tudunk semmi jobbat elérni.
Ráadásul ott kint szerencséje is volt. Minden hónapban csomagot küldött haza, benne konzervekkel, liszttel, olajjal, édességekkel. Mindig utalt nekem pénzt, amit beraktam a bankba, kamatoztatni. Elég szépen összegyűlt, hogy a nagyobbik fiunknak lakást tudjunk venni egészen jó kis spórolt pénz, vagy hárommillió forint.
Látszólag minden rendben ment. De pár hónapja valami furcsa változást éreztem a testemben. Először azt hittem, a változókor jön negyvenöt évesen nem is gondoltam másra. Viszont hízni kezdtem, állandóan álmos voltam, többet ettem, s a hangulatom is egyik pillanatról a másikra ingadozott. Rákerestem az interneten, és minden arra utalt, hogy terhes vagyok. De hogyan lehetnék terhes negyvenöt évesen? Nem hittem nekik, csináltam egy tesztet. Ott virított előttem két piros csík.
Nem gondoltam, hogy ezt meg kell mondanom a fiaimnak vagy a menyemnek. Miért mondanám el? Hogy kinevessenek, hogy a saját anyjuk idős korára meghibbant? Eldöntöttem, hogy eltitkolom a babát. Szerencsére tél jött, minden nagykabátot magamra húztam, és senki sem vette észre a pocakomat.
Az igazság viszont az, hogy nem akartam ezt a gyereket világra hozni. Van, aki szerint szívtelen vagyok, netán azt mondja, nincs bennem Isten. De negyvenöt évesen már nem érzem magam fiatal asszonynak. Ott vannak a fiaim, az unokáim, nekik szeretnék élni, velük foglalkozni, nem akarom újrakezdeni a pelenkázást. S ráadásul pénzünk sincs egy harmadik gyerekre Fecónak megint vissza kellene mennie külföldre dolgozni, én meg nélküle nem bírnám.
Elmentem az orvoshoz, hogy valahogy elvetessem, de közölték, hogy már túl késő, veszélyes lenne, nem is biztos, hogy túlélném. Így hát próbáltam meggyőzni magam, hogy csak kibírom. Talán Fecó örülni fog a babának, ha megtudja? Úgy döntöttem, Skype-on felhívom, és elmondom neki. Csak hangot kapcsoltam, kamerát nem.
Halló, Fecó
Nem Fecó vagyok, hanem Anikó.
Anikó? Maga kicsoda?
Maga kicsoda? Én Fecó barátnője vagyok! Mit akar? Fecó dolgozik, nem ér rá.
Ledobtam a telefont, és sírtam, ahogy még sosem sírtam. Ez hát a magyar valóság: a férfi akárhol, akárkivel hűtlen lehet. Legszívesebben azonnal beadnám a válópert, kidobnám az összes cuccát, és soha nem látnám őt többé.
A szívem mélyén mégis reménykedtem: talán majd visszajön, amikor meghallja, hogy baba születik. Tudtam, februárban hazajön, mert a fiúknak születésnapja van, és szabadságot kapott. Egyik éjjel még azt álmodtam, hogy hármasban sétálunk a Városligetben; ő fogja a kislányunk egyik kezét, én a másikat.
Pont február 14-én, Valentin-napon érkezett haza Fecó. Megterítettem, gyertyákat gyújtottam, zene szólt békés vacsorát akartam.
Fecó, van egy meglepetésem. Terhes vagyok. Azt mondják, kislány lesz.
Te szemét! ordította, teljesen vörös lett a dühtől.
Feldöntötte a tányérokat, ököllel verte az asztalt.
Miközben én gürizem odakint, te más férfiakkal hemperegsz? Most meg nekem akarod rátukmálni ezt a fattyút?
Fecó, hadd mondjam el
Menj innen, nem akarlak látni! úgy meglökött, hogy a hasam a szögletes asztal sarkába csapódott, és összeestem.
Fecó összepakolta a táskáját, bevágta az ajtót. Én csak feküdtem ott, és már megint vért láttam a padlón, görcsölt a hasam, és szinte összegörnyedtem. Fogtam a telefonomat, hívni akartam a mentőket, de éreztem, nem sok időm maradt.
Amikor kiértek az orvosok, már a karomban feküdt a kislányom. Szépen aludt, nem sírt, nyugodt kislány volt.
Na, anyuka, indulunk?
Nem. Vigyék el a gyereket, nekem nem kell.
Hogy érti ezt?
Vigyék el! Ez a gyerek tönkretette a családomat! Alkothat neki valaki családot, aki tudja szeretni, de én nem. Vigyék el, nem akarom látni!
Minden lelkiismeret-furdalás nélkül odaadtam a babát a doktornőnek. Megvizsgáltak, nem szakadtam, rendben zajlottak a vajúdás percei. Miután elmentek, kitakarítottam mindent, zuhanyoztam, majd lefeküdtem.
Ma sem tudja senki, hogy eladtam a kislányomat. Mindennap eljárok a templomba, és könyörgök, hogy egészséges legyen, és találjon magának rendes családot. Tudom jól, hogy én erre nem vagyok képes. Nem akarom újra végigélni az anyaság nehézségeit. Egyetlen vágyam van: hogy Fecó visszataláljon hozzánk. De újra Németországba ment, csak a fiúkkal beszél.
Mondhatják, hogy bolond vagyok, vagy kegyetlen asszony. De én így döntöttem: a férjemet választottam, nem a babát. Aztán, hogy Isten mit gondol rólam, azt majd ő eldönti.
Lecke: Hiába próbáljuk megtervezni az életet, néha minden darabokra hullik. Az embernek választania kell, néha nagyon nehéz döntéseket hozni de a lelki béke csak akkor jön meg, ha vállaljuk a következményeket. Ma már tudom, hogy nincs ideális megoldás csak az őszinte ima segít túlélni mindezeket.







