Az én fiamnak kivételes a memóriája. Az óvodában minden ünnepség szövegét kívülről tudta, így sosem lehetett tudni, melyik jelmezt kapja majd, mert a beteg gyerekeket is helyettesíthette a bármelyik szerep ismeretében. Az ötéves fiam idén a karácsonyi ünnepségen uborka lett. Amint ezt ügyelet előtt megtudtam, gyorsan vettem egy zöld pólót, színes kartont, majd éjszaka ihlettel varrtam egy zöld rövidnadrágot és készítettem egy salátazöld kartonsapkát, huzalos, zöld anyaggal bevont farkincával. Az ünnepségre az apukája ment, ami némi aggodalomra adott okot, ezért részletes használati utasítást olvastam fel neki reggel, hogyan öltöztesse fel a gyereket és rögzítse a sapkát. Ügyelet közben hívott az óvó néni, remegő hangon, hogy a főszereplő megbetegedett, így holnap a fiam lesz… a Kifli! Kétségbeesve kérdeztem, lehet-e, hogy a Kifli egyébként uborka jelmezben jelenjen meg, de a vonal másik végén jelentőségteljes csönd fogadott. Felhívtam a férjemet, jelentettem a vészhelyzetet. Ő teljes boldogsággal közölte, hogy semmi gond, elhozza két sebész barátját – három sikeres sebész bármilyen kihívással megbirkózik! Hazamennek, megoldják – nekem akkor már gyanakodnom kellett volna… Este kilenckor, a szülészeten rohangálva telefonáltam haza: a fiam vette fel, elmesélte, hogy vettek fehér pólót, apa ragasztja a sárga kartont, Vova bácsi vacsorát főz, Vladik bácsi nevet. Egy órával később megtudtam: ő már aludni készül, Vladik bácsi kivágott egy sárga kartonkört, szemeket rajzol rá, Vova bácsi kinyitja a savanyú uborkát, apa meg fuldoklik a nevetéstől. Éjfélkor ismét hívtam. A férjem elmondta, hogy Vova és Vladik bácsi elfáradtak a Kifli készítésében, úgyhogy már alszanak is. De van egy kis gond: Vova bácsi véletlenül szuperragasztóval rögzítette a Kiflit a fehér pólóra – ferde lett. Amikor Vladik bácsi megpróbálta leszedni, a póló elszakadt. Ezért orvosi selyemcérnával varrták rá a zöld uborkás pólóra. Mégis gyönyörű lett – legalábbis így képzelem. Sőt, Kiflinek harminc foga lett, de két fehér karton hiányzott; mondtam, harminc fog mögött ez már úgysem látszik. Akkor megnyugodtam: a fiamnak lesz a legjobb jelmeze, én meg dolgozhatok nyugodtan. Horkol valaki? Igen: Vladik bácsi, aki olyan szorgalmasan vágta ki a kartonfogakat, hogy elaludt a fotelban. Hajnalig furcsa nyugtalanság gyötört. Ügyelet után kibulóztam a főorvostól, hogy legalább egy órácskára elmehessek a fiam ünnepségére. Kicsit késtem… A tornateremből hullámzó nevetés, vinnyogás, sírás hallatszott. Benyitottam… A karácsonyfa mellett egy Kifli-gömb próbált ugrándozni. A fiam mellkasán egy hatalmas, hold alakú, sárga arc, álla alatt kezdődött, térdéig ért. Ennek a “lénynek” a szemei különböző irányba néztek. Három, hosszú, vízszintes selyemvarrás a homlokán ráncokat imitált, mint egy életvidító, megfáradt Kifli bácsinak. Különösen látványos volt a hiányzó két fog a tátott szájban – mert pont a két felső metszőfog hiányzott! Ez egy nagyon öreg, megkopott és életjárta, talán némi alkoholproblémával és hosszú bentlakással küzdő Kifli volt – mindezt kiegészítette a vidám salátazöld, farokszerű uborkasapka. És akkor a fiam elkezdte mondani a versikét: „Mondjátok, láttatok ilyet valaha? …” (A folytatás az volt, hogy csak mesében és karácsonyi ünnepélyen, de akkor már mindenki sírt a nevetéstől) – az óvó néni fáradtan leguggolt, a közönség könnyeivel küszködött…

Képzeld, a fiamnak valami elképesztő memóriája van! Az oviban mindig betéve tudta az összes ünnepség szövegét, szóval egészen az utolsó pillanatig sose lehetett tudni, hogy végül milyen szerepet fog játszani, mert ha valaki lebetegedett, ő simán beugrott helyette, mivel mindegyiket fújta.

Az ötéves kisfiamnak idén elvileg uborka szerep jutott a karácsonyi műsorban. Amikor ezt előző este megtudtam, gyorsan vettem egy zöld pólót meg színes kartont, és egész éjjel lelkesen varrtam hozzá egy zöld rövidnadrágot, aztán ragasztottam egy salátazöld sapkát dróttal, amit zöld anyaggal vontam be, hogy csápja is legyen.

A műsorra apukája ment vele, ami kicsit aggasztott, szóval reggel munka előtt részletesen elmagyaráztam neki, hogyan kell ráadni a jelmezt, és főleg, hogyan rögzítse a sapkát. Azt hittem, ezzel mindent elintéztem.

Napközben aztán egyszer csak csörög a telefonom, az óvónő jól hallható pánikban, hogy a főszereplő kisfiú lebetegedett, úgyhogy holnap a fiunk lesz hát, maga a Gombóc Artúr! (Az eredeti mesében kolobok, de nálunk ez a magyar megfelelője, ugye.)

Kérdeztem, nem lehetne-e Gombóc Artúr uborkaként? Válasz helyett csend a vonal túloldalán.

Felhívtam a férjemet először teljesen nyugodtnak hangzott, sőt, majd’ kiugrott a bőréből az ötlettől. Mondta is, hogy semmi pánik, eljön két sebész haverja, Ernő bácsi meg Laci bá, és három orvos együtt minden problémát megold. Azt mondja, nagyon leleményesek mind, hazamennek hozzánk, és pikk-pakk lesz új jelmez. (Mondom, az én női megérzésem talán beteg volt aznap…)

Este kilenckor hívtam haza, a fiam vette fel a telefont, és közölte, hogy vettek egy fehér pólót, apu épp sárga kartont ragaszt, Ernő bácsi főz valamit, Laci bácsi meg épp nevet.

Egy órával később már azt mondta a fiam: most megy aludni, Laci bácsi épp nagy köröket vág ki sárga kartonból, és szemeket rajzol rá, Ernő bácsi pedig kibont egy üveg csemegeuborkát, apu meg dől a nevetéstől.

Éjfélkor újra telefonáltam, akkor már a férjem közölte, hogy Ernő bácsi és Laci bácsi kimerültek, úgyhogy lefeküdtek, de van némi gond. A Gombóc Artúrt – véletlenül Ernő bácsi moment ragasztóval rögzítette a fehér pólóra, csak kicsit ferdén. Amikor Laci bácsi próbálta levenni, a póló szétjött, így aztán az uborka zöld pólóra varrták rá, orvosi selyemcérnával.

A végeredményt elmondani sem tudom, hogy nézett ki állítólag szép lett! Ráadásul harminc fogat kapott Gombóc Artúr, mind fehér kartonból, csak kettő már hiányzott, mert elfogyott az anyag. Mondtam is, semmi baj, harminc fog között az már fel sem tűnik. Úgyhogy aztán abban maradtunk, én nyugodtan dolgozhatok tovább, a fiamnak tutira menő jelmeze lesz.

És hogy ki horkolt a háttérben? Hát persze, Laci bácsi, aki annyira belefáradt a kartonfogak vágásába, hogy ott aludt el a karosszékben.

Azért be kell vallanom, álmatlanul forgolódtam reggelig. A reggeli műszak után addig rimánkodtam a főorvosnak, míg elengedett legalább egy órára eljuthassak a fiam műsorára.

Kicsit késtem… már messziről hallatszott a tornateremből az ovónők felváltott nevetése és hüppögése. Óvatosan bekukucskáltam és mit láttam?

A karácsonyfa előtt ugrálni próbált egy Gombóc Artúr. Ennek a jelmeznek egy hatalmas sárga, telihold-szerű arc volt a fiam mellkasán, álla vonalától térdig ért. A szemei mindenfelé néztek. Három hosszú, selyem hímzés futott a szemek felett, mintha bölcs, öreg Gombóc Artúr ráncai lennének.

Különösen megható volt, hogy a harminc fogból pontosan a két felső metszőfog hiányzott! Úgy nézett ki, mint egy nagyon öreg, sokat látott Gombóc Artúr, aki túl sok fröccsöt ivott, és talán frissen szabadult a kispesti kecóból… Mindezt megkoronázta a zöld, kartonból készült uborkasapka, drótcsápjával.

Ekkor a fiam el is kezdte szavalni a versét, ami úgy kezdődött: Mutassatok még egy olyat, mint én

(A folytatásról és a tapsviharról már senki sem tudott odafigyelni…) Az óvónő leült a földre, a szülők meg potyogó könnyekkel nevettek.

Rate article
News 24 Justall
Az én fiamnak kivételes a memóriája. Az óvodában minden ünnepség szövegét kívülről tudta, így sosem lehetett tudni, melyik jelmezt kapja majd, mert a beteg gyerekeket is helyettesíthette a bármelyik szerep ismeretében. Az ötéves fiam idén a karácsonyi ünnepségen uborka lett. Amint ezt ügyelet előtt megtudtam, gyorsan vettem egy zöld pólót, színes kartont, majd éjszaka ihlettel varrtam egy zöld rövidnadrágot és készítettem egy salátazöld kartonsapkát, huzalos, zöld anyaggal bevont farkincával. Az ünnepségre az apukája ment, ami némi aggodalomra adott okot, ezért részletes használati utasítást olvastam fel neki reggel, hogyan öltöztesse fel a gyereket és rögzítse a sapkát. Ügyelet közben hívott az óvó néni, remegő hangon, hogy a főszereplő megbetegedett, így holnap a fiam lesz… a Kifli! Kétségbeesve kérdeztem, lehet-e, hogy a Kifli egyébként uborka jelmezben jelenjen meg, de a vonal másik végén jelentőségteljes csönd fogadott. Felhívtam a férjemet, jelentettem a vészhelyzetet. Ő teljes boldogsággal közölte, hogy semmi gond, elhozza két sebész barátját – három sikeres sebész bármilyen kihívással megbirkózik! Hazamennek, megoldják – nekem akkor már gyanakodnom kellett volna… Este kilenckor, a szülészeten rohangálva telefonáltam haza: a fiam vette fel, elmesélte, hogy vettek fehér pólót, apa ragasztja a sárga kartont, Vova bácsi vacsorát főz, Vladik bácsi nevet. Egy órával később megtudtam: ő már aludni készül, Vladik bácsi kivágott egy sárga kartonkört, szemeket rajzol rá, Vova bácsi kinyitja a savanyú uborkát, apa meg fuldoklik a nevetéstől. Éjfélkor ismét hívtam. A férjem elmondta, hogy Vova és Vladik bácsi elfáradtak a Kifli készítésében, úgyhogy már alszanak is. De van egy kis gond: Vova bácsi véletlenül szuperragasztóval rögzítette a Kiflit a fehér pólóra – ferde lett. Amikor Vladik bácsi megpróbálta leszedni, a póló elszakadt. Ezért orvosi selyemcérnával varrták rá a zöld uborkás pólóra. Mégis gyönyörű lett – legalábbis így képzelem. Sőt, Kiflinek harminc foga lett, de két fehér karton hiányzott; mondtam, harminc fog mögött ez már úgysem látszik. Akkor megnyugodtam: a fiamnak lesz a legjobb jelmeze, én meg dolgozhatok nyugodtan. Horkol valaki? Igen: Vladik bácsi, aki olyan szorgalmasan vágta ki a kartonfogakat, hogy elaludt a fotelban. Hajnalig furcsa nyugtalanság gyötört. Ügyelet után kibulóztam a főorvostól, hogy legalább egy órácskára elmehessek a fiam ünnepségére. Kicsit késtem… A tornateremből hullámzó nevetés, vinnyogás, sírás hallatszott. Benyitottam… A karácsonyfa mellett egy Kifli-gömb próbált ugrándozni. A fiam mellkasán egy hatalmas, hold alakú, sárga arc, álla alatt kezdődött, térdéig ért. Ennek a “lénynek” a szemei különböző irányba néztek. Három, hosszú, vízszintes selyemvarrás a homlokán ráncokat imitált, mint egy életvidító, megfáradt Kifli bácsinak. Különösen látványos volt a hiányzó két fog a tátott szájban – mert pont a két felső metszőfog hiányzott! Ez egy nagyon öreg, megkopott és életjárta, talán némi alkoholproblémával és hosszú bentlakással küzdő Kifli volt – mindezt kiegészítette a vidám salátazöld, farokszerű uborkasapka. És akkor a fiam elkezdte mondani a versikét: „Mondjátok, láttatok ilyet valaha? …” (A folytatás az volt, hogy csak mesében és karácsonyi ünnepélyen, de akkor már mindenki sírt a nevetéstől) – az óvó néni fáradtan leguggolt, a közönség könnyeivel küszködött…