Ne menj el, anya! Egy családi történet A népi bölcsesség szerint: „Embert nem lehet egykönnyen kiismerni, mint egy diót feltörni.” De Tamara néni ebben sosem hitt, hisz ő aztán remekül ért az emberekhez! Mila, a lánya, egy éve ment férjhez. Tamara néni annyira remélte, hogy a lánya rendes, jó családból való fiút talál, jönnek majd az unokák. Ő pedig, igazi magyar nagymamaként, a szerető, összetartó nagy család fejeként élhet tovább, ahogy az régen is volt. De Ruszlán okos fiú volt, sőt, nem is szűkölködött. És ezt szemmel láthatólag még büszkén is viselte. Külön laktak, Ruszlánnak saját lakása volt, nem kértek tanácsokat, útmutatást a házassághoz! „Nem jó hatással van Milára!” – gondolta Tamara néni. Ezek a viszonyok egyáltalán nem passzoltak Tamara néni terveibe. Ruszlán hamar a bögyébe került. – Anya, te ezt nem értheted, Ruszlán nevelőotthonban nőtt fel. Saját erejéből jutott el idáig, nagyon erős, rendes, jó ember! – kesergett Mila. Tamara néni csak leszorította az ajkait, s egyre újabb hibákat keresett Ruszlánban. Most már úgy látta: a fiú már rég nem az, akinek a lányának mutatta magát! Anyaként úgy érezte: kutya kötelessége felnyitni lánya szemét, mielőtt túl késő lenne! Se végzettsége, se jó modora, semmit nem csinál, nem is érdeklődik semmi iránt! Hétvégén egész nap a tévét bámulja – hát minek fáradt ő ennyire? És az ő lánya egy ilyen ember mellett akarja leélni az életét? Azt már nem, Mila még hálás is lesz ezért! És ha jönnek az unokák – Tamara néni büszkesége – mit tanulnak egy ilyen apától? Tamara néni nagyon csalódott volt. Ruszlán is érezte ezt, egyre inkább kerülte az anyósi társalgásokat. Egyre kevesebbet beszéltek, Tamara néni teljesen megszakította a kapcsolatot. Mila édesapja, egy jóindulatú, nyugodt férfi, inkább semleges maradt, hisz jól ismerte a feleségét. Aztán egy este Mila izgatottan hívta édesanyját: – Anya, nem mondtam, de két napra elutaztam munkába. Ruszlán a munkahelyén megfázott, korábban is ment haza, de most nem veszi fel a telefont! – Most miért mondod ezt nekem? – pattant fel Tamara néni. – Ti úgyis mindent jobban tudtok, ránk apáddal már nem is figyeltek! Nem mindegy, hogy én hogy érzem magam, téged sem érdekel… És most éjszaka azzal hívsz, hogy Ruszlán beteg? Hát normális vagy?! – Anyuci… – Mila hangja remegett, tényleg aggódott. – Csak annyira rosszul esik, hogy nem veszed észre, mennyire szeretjük egymást. Hogy szerinted Ruszlán nem méltó, hogy üres ember – pedig ez nem igaz! Hogy gondolhatod, hogy én, a te lányod, rossz embert választanék? Nem hiszel bennem? Tamara néni hallgatott. – Anya, nagyon kérlek! Hiszen nálad van a kulcsunk. Nézz rá Ruszlánra, szerintem baj van! Anyukám, kérlek! – Hát jó, csak miattad – indult is a férjét ébreszteni. A fiatalok lakásánál senki nem nyitott ajtót, így Tamara néni a saját kulcsával lépett be. Sötét volt – lehet, hogy haza sem ért? – Talán tényleg nincs otthon? – tippelte a férj, de Tamara néni szigorúan nézett rá. Átragadt rá is a lánya aggodalma. Belépett a szobába… és elszörnyedt. Ruszlán furcsa pózban feküdt a kanapén. S látszott, igen nagy láza van! A mentős orvos gyorsan magához térítette: – Ne aggódjon, úgy tűnik, a fiánál szövődmény lépett fel a megfázás után. Túl sokat dolgozik, igaz? – Igen… – bólintott Tamara néni. – Meglátja, minden rendben lesz. Figyelni kell a lázát, baj esetén hívjanak. Ruszlán aludt, Tamara néni a fotelbe ült – furcsa érzések kavarogtak benne: ott ül a „gyűlölt” vej ágya mellett. A fiú bágyadt arccal, lázban csapzott hajjal feküdt – s Tamara néninek hirtelen megsajnált. Álomban gyerekesebb, szelídebb volt az arca. – Anya… – suttogta Ruszlán félálomban, és megfogta az asszony kezét. – Ne menj el, anya… Tamara néni szinte ledermedt, de nem húzta ki a kezét a fiú ölelő ujjai közül. Így virrasztott mellette reggelig. A hajnalban Mila hívta: – Anya… bocsánat, inkább már én is jövök haza, nem kellene ezért neked átmenni, úgyis minden rendben lesz. – Rendben, aranyom, minden jól van – mosolygott Tamara néni. – Már várunk, jól vagyunk, minden rendben. ***** Amikor megszületett az első unoka, Tamara néni rögtön felajánlotta a segítségét. Ruszlán hálásan csókolt kezet neki: – Látod, Mila, te azt hitted, anyu úgysem fog nekünk segíteni. Tamara néni, karján Timi unokájával, boldogan járkált a lakásban: – Hát nézd csak, Timikém, te aztán szerencsés vagy, ilyen csodás szüleid és nagyszüleid vannak! Boldog ember vagy te! Hát igaz a mondás – embert nem könnyű elsőre kiismerni. És csak a szeretet segíthet mindenen.

A régiek mondták: az ember nem dió, hogy egykönnyen feltörd.

De Szekeressy Sára biztos volt benne, hogy ez csak szóbeszéd hiszen ő, ha valaki, biztosan kiismeri magát az emberek között!

A lánya, Borbála, egy esztendővel korábban ment férjhez.

Sára régóta álmodozott arról, hogy Borbála majd egy rendes magyar fiút talál, s aztán jöhetnek az unokák. Ő pedig, mint igazi nagyanya, ismét a család középpontja lehet, ahogy régen is volt.

De hát Gergő, a választott, egyáltalán nem tűnt egyszerű legénynek nem is volt szegény, ahogy elnézte, és ezt mintha nagyon is szerette volna tudatni másokkal. De rögtön külön költöztek, hiszen a fiúnak saját lakása volt, tanácsaira sem voltak kíváncsiak!

Biztosra vette, Gergő nincs jó hatással Borbálára!

Ez a kapcsolat sehogy sem felelt meg Sára elképzeléseinek. Gergő mind jobban idegesítette.

Anyu, te ezt nem érted mentegette Borbála. Gergő állami gondozásban nőtt fel, mindent egyedül ért el, erős, jó ember!

De Sára csak feszülten nézett, s mindig talált valami újabb hibát a vevőjében.

Most már egészen másnak látta, mint ahogyan a lánya előtt mutatkozott! Az anyai kötelessége volt, hogy időben felnyissa Borbála szemét erre az üres fiatalemberre!

Nincs rendes végzettsége, makacs, semmi nem érdekli igazán!

Hétvégén csak bámulja a tévét, mert állítólag fáradt!

És ezzel az emberrel akar Borbála egész életén át élni? Ki van zárva! Majd még hálás is lesz később az anyjának!

És ha gyerekük lesz, az ő, Sára unokája, vajon mit tanulhat egy ilyen apától!?

Sára el volt keseredve. Gergő is megérezte anyósa ellenszenvét, s igyekezett kerülni a családi találkozókat.

Egyre ritkábban beszéltek, s Sára már a fiatalok lakásába sem volt hajlandó bemenni.

Borbála apja, Szekeressy Pál, jóindulatú ember lévén, inkább semleges maradt, ismerve a feleségét.

Aztán egyik este, későn csengett Sáránál a telefon Borbála szólt nagyon izgatott hanggal:

Anya, elfelejtettem mondani, két napra elutaztam munkába. Gergő a munkahelyén kissé megfázott, haza is jött, rosszul volt. Most hiába hívom, nem veszi fel a telefont.

Borbála, ezt most miért is meséled nekem? tört ki Sára. Ti már úgyis mindent jobban tudtok, hozzánk már nincs szükségetek! Ki tudja, én hogy érzem magam, láthatóan ez senkit sem érdekel!

Most éjjel hívogatsz, hogy beteg a férjed?! Meg vagy te őrülve?

Anyácska remegett Borbála hangja, tényleg őszinte aggodalom érződött benne kérlek, csak most hallgass meg! Neked is van kulcsod a lakásunkhoz. Nézz rá Gergőre, félek, baj lehetett! Anya, könyörgöm!

Csak miattad, de rendben Sára szólt a férjének, Pálnak, induljanak.

A fiatalok lakásánál nem felelt senki a csengőre, hát Sára a kulcsával be is nyitott.

Beléptek: sötétség, szinte kihalt lakás.

Lehet, nincs is itthon találgatta Pál, de Sára csak szigorúan nézett rá. Kezdte érezni saját szívében is a lánya aggodalmát.

Amikor benyitott a szobába, megdöbbent. Gergő furcsa pózban feküdt a kanapén, s a homloka forró volt.

A mentőorvos gyorsan rendbe szedte Gergőt.

Ne aggódjanak, a fiúnak szövődményes meghűlése van. Látszik rajta, hogy nem pihente ki, gondolom, sokat dolgozik? nézett együttérzően Sárára az orvos.

Úgy van, sokat dolgozik bólintott Sára.

Meg fog gyógyulni, figyeljék a lázát, ha kell, szóljanak.

Gergő elaludt, Sára pedig óvatosan leült a fotelbe. Ott maradt a beteg veje ágya mellett.

Olyan sápadt volt, haja ráragadt a homlokára s hirtelen megsajnálta. Álomban olyan fiatalnak, sőt, egészen más embernek tűnt.

Anyu… motyogta félálomban Gergő, s megfogta Sára kezét ne menj el, anya…

Sára meglepetten nézett, de a kezét nem húzta el.

Egészen reggelig ott ült vele.

Hajnalban hívott Borbála:

Anya, bocsánat, hamarosan jövök, szerintem nincs nagy baj, ne fáradjatok.

Minden rendben lesz, már rendben van mosolygott Sára, várunk. Itt minden jól van.

*****

Mikor megszületett az első unoka, Sára azonnal felajánlotta a segítségét.

Gergő hálásan megcsókolta a kezét:

Látod, Borbála, azt mondtad, anya úgysem akar majd segíteni.

Sára, karjában a kis Tamással, büszkén sétált a lakásban, s ezt mondogatta a babának:

Látod, Támika, te aztán szerencsés vagy, a legjobb szüleid vannak, s nagyapád és nagyanyád is. Örülök neked, kisunokám!

Szóval igaz a mondás az ember nem dió, hogy rögtön feltöröd.

És csak a szeretet mutat utat mindenhez.

Rate article
News 24 Justall
Ne menj el, anya! Egy családi történet A népi bölcsesség szerint: „Embert nem lehet egykönnyen kiismerni, mint egy diót feltörni.” De Tamara néni ebben sosem hitt, hisz ő aztán remekül ért az emberekhez! Mila, a lánya, egy éve ment férjhez. Tamara néni annyira remélte, hogy a lánya rendes, jó családból való fiút talál, jönnek majd az unokák. Ő pedig, igazi magyar nagymamaként, a szerető, összetartó nagy család fejeként élhet tovább, ahogy az régen is volt. De Ruszlán okos fiú volt, sőt, nem is szűkölködött. És ezt szemmel láthatólag még büszkén is viselte. Külön laktak, Ruszlánnak saját lakása volt, nem kértek tanácsokat, útmutatást a házassághoz! „Nem jó hatással van Milára!” – gondolta Tamara néni. Ezek a viszonyok egyáltalán nem passzoltak Tamara néni terveibe. Ruszlán hamar a bögyébe került. – Anya, te ezt nem értheted, Ruszlán nevelőotthonban nőtt fel. Saját erejéből jutott el idáig, nagyon erős, rendes, jó ember! – kesergett Mila. Tamara néni csak leszorította az ajkait, s egyre újabb hibákat keresett Ruszlánban. Most már úgy látta: a fiú már rég nem az, akinek a lányának mutatta magát! Anyaként úgy érezte: kutya kötelessége felnyitni lánya szemét, mielőtt túl késő lenne! Se végzettsége, se jó modora, semmit nem csinál, nem is érdeklődik semmi iránt! Hétvégén egész nap a tévét bámulja – hát minek fáradt ő ennyire? És az ő lánya egy ilyen ember mellett akarja leélni az életét? Azt már nem, Mila még hálás is lesz ezért! És ha jönnek az unokák – Tamara néni büszkesége – mit tanulnak egy ilyen apától? Tamara néni nagyon csalódott volt. Ruszlán is érezte ezt, egyre inkább kerülte az anyósi társalgásokat. Egyre kevesebbet beszéltek, Tamara néni teljesen megszakította a kapcsolatot. Mila édesapja, egy jóindulatú, nyugodt férfi, inkább semleges maradt, hisz jól ismerte a feleségét. Aztán egy este Mila izgatottan hívta édesanyját: – Anya, nem mondtam, de két napra elutaztam munkába. Ruszlán a munkahelyén megfázott, korábban is ment haza, de most nem veszi fel a telefont! – Most miért mondod ezt nekem? – pattant fel Tamara néni. – Ti úgyis mindent jobban tudtok, ránk apáddal már nem is figyeltek! Nem mindegy, hogy én hogy érzem magam, téged sem érdekel… És most éjszaka azzal hívsz, hogy Ruszlán beteg? Hát normális vagy?! – Anyuci… – Mila hangja remegett, tényleg aggódott. – Csak annyira rosszul esik, hogy nem veszed észre, mennyire szeretjük egymást. Hogy szerinted Ruszlán nem méltó, hogy üres ember – pedig ez nem igaz! Hogy gondolhatod, hogy én, a te lányod, rossz embert választanék? Nem hiszel bennem? Tamara néni hallgatott. – Anya, nagyon kérlek! Hiszen nálad van a kulcsunk. Nézz rá Ruszlánra, szerintem baj van! Anyukám, kérlek! – Hát jó, csak miattad – indult is a férjét ébreszteni. A fiatalok lakásánál senki nem nyitott ajtót, így Tamara néni a saját kulcsával lépett be. Sötét volt – lehet, hogy haza sem ért? – Talán tényleg nincs otthon? – tippelte a férj, de Tamara néni szigorúan nézett rá. Átragadt rá is a lánya aggodalma. Belépett a szobába… és elszörnyedt. Ruszlán furcsa pózban feküdt a kanapén. S látszott, igen nagy láza van! A mentős orvos gyorsan magához térítette: – Ne aggódjon, úgy tűnik, a fiánál szövődmény lépett fel a megfázás után. Túl sokat dolgozik, igaz? – Igen… – bólintott Tamara néni. – Meglátja, minden rendben lesz. Figyelni kell a lázát, baj esetén hívjanak. Ruszlán aludt, Tamara néni a fotelbe ült – furcsa érzések kavarogtak benne: ott ül a „gyűlölt” vej ágya mellett. A fiú bágyadt arccal, lázban csapzott hajjal feküdt – s Tamara néninek hirtelen megsajnált. Álomban gyerekesebb, szelídebb volt az arca. – Anya… – suttogta Ruszlán félálomban, és megfogta az asszony kezét. – Ne menj el, anya… Tamara néni szinte ledermedt, de nem húzta ki a kezét a fiú ölelő ujjai közül. Így virrasztott mellette reggelig. A hajnalban Mila hívta: – Anya… bocsánat, inkább már én is jövök haza, nem kellene ezért neked átmenni, úgyis minden rendben lesz. – Rendben, aranyom, minden jól van – mosolygott Tamara néni. – Már várunk, jól vagyunk, minden rendben. ***** Amikor megszületett az első unoka, Tamara néni rögtön felajánlotta a segítségét. Ruszlán hálásan csókolt kezet neki: – Látod, Mila, te azt hitted, anyu úgysem fog nekünk segíteni. Tamara néni, karján Timi unokájával, boldogan járkált a lakásban: – Hát nézd csak, Timikém, te aztán szerencsés vagy, ilyen csodás szüleid és nagyszüleid vannak! Boldog ember vagy te! Hát igaz a mondás – embert nem könnyű elsőre kiismerni. És csak a szeretet segíthet mindenen.