Az a régi nyár még most is élénken él az emlékeimben, amikor a szemérmetlen rokonsággal nyaralni indultunk, azt remélve, hogy talán végre sikerül tiszta vizet önteni a pohárba.
Két hete tart ez, Zsolti! suttogtam testvéremnek, miközben megpróbáltam rátérdelve ráerőltetni a bőröndöm fedelet. Két hétig vagyunk ebben a viskóban, amit ezek panziónak hívnak. Miért is egyeztünk bele?
Mert anyu kérte válaszolta sztoikus nyugalommal Zsolt, a hangjában keserű gúnnyal utánozva anyánkat: Biborka pihenni akar, Biborkának olyan nehéz a sorsa
A nagynéném, Biborka, tényleg nem volt szerencsés. Valaha szántuk is, de bennem, Rozáliában már csak keserűség maradt. Csak tehernek éreztem.
Anyám anyai ági húga örökké a szegény rokon volt, akinek mindenki tartozik valamivel. Az emlékeimben mindig az marad, aki úgy várta el a segítséget, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A bőrönddel hadakozva megrekedtem. A túloldalon, a mizantróp fa válaszfal mögött, amelyet itt nagyzolva falnak tituláltak, Mirkó, a nagynéném hatéves fia sikított:
Nem eszem kását! Csirke nuggetset akarok!
Majd csörömpölés, edénycsattogás, Biborka füstös hangja követte:
Kicsim, egyél már egy falatot, anyáért!
Veronika, menj le a boltba, hozz már neki nuggetset. Látod, hogy szenved! Nekem szakad le a lábam, nincs erőm…
Most is összeszorult a gyomrom. Veronika természetesen megint anyámat rángatták le.
Zsolt, a bátyám, maga elé meredt a recsegő, vézna széken, s csak a telefonját nézegette tétlenül. A táskáját ki sem csomagolta a sarokban.
Hallod ezt? biccentettem a fal felé. Megint anyát ugráltatja. Veronika, ezt, Veronika, azt. Anyu rögtön ugrik.
Ne idegeskedj dünnyögte Zsolt. Holnap már otthon leszünk.
Fáradtan rogytam az ágy szélére, a rozoga rugók panaszosan megnyikordultak alattam. Biborkával tényleg kegyetlenül bánt az élet, de sajnos már semmi részvét sem maradt bennem iránta.
A családi tragédiák suttogva említették: első gyermeke korán meghalt. Aztán egy iszákos férj, aki pár éve belehalt a mámorba. Két, különböző apától született gyerekkel maradt a nagyi paneljében, és már a nyolcadik álomférfi is ott ütött tanyát náluk.
Munkát sosem keresett szerinte ő a világ ékessége, másoknak kell ezt a kis mennyországot fenntartani. Főleg az én anyámnak, Veronikának, akiről Biborka azt hitte, sosem fogy ki a forintokból.
Kinéztem az ablakon. Lenyűgöző panoráma a szeméttárolók és a szomszéd tyúkól fala. Ez a családi nyaralás anyám ötlete volt: Legyünk együtt! Segíteni kell Biborkának, hadd kapcsolódjon ki. Segíteni annyit jelentett: anyukám fizette a legtöbb szállást, élelmet, mindenkinek főzött, miközben Biborka, karonfogva új barátnőjével, a csacsogó és harsány Laurával napoztak a tűző napon, fittyet hányva minden házi teendőre.
Öltözz, Zsolti. Este étterembe megyünk mondtam. Búcsúvacsora.
***
Persze, a helyszínt most sem mi választottuk. Biborka kijelentette, hogy végre valami drágát enne. Folyóparti étterem, két asztal összetolva, hogy elférjen a horda, ahogy magamban neveztem őket.
Biborka flitteres, pattanásig feszülő ruhában trónolt, mellette Laura, a túlságosan hangos, szőkére festett frizurájú asszony.
Felszolgáló! rikkantotta Biborka, anélkül, hogy a menübe nézett volna. Nekünk a legjobbat! Roston csirke, saláta, abból a pirosból is egy kis kancsóval!
Anyám, Veronika, félénken mosolygott a sarokban. Csak most tűnt fel, mennyire megfáradt.
Két hét alatt nem kapott pihenést: Mirkó hisztériái, Biborka sérelmei, Alinka unatkozása mindig az anyám nyakán csattantak.
Anyu, rendeld meg magadnak a halat, szeretted volna szóltam oda halkan.
Ugyan, drága az legyintett anyám. Elég nekem a saláta. Hadd egyen Biborkám, az ő éve nagyon nehéz volt.
Elöntött a düh. Persze, nehezen él. Mirkó, a pöttöm kis zsarnok, kanállal verte a tányért:
Egyél már! parancsolta, s közben a tabletet sem vette le a szeméről.
S Biborka, otthagyva Laurát, szófogadóan kanalazta a krumplipürét a fiának.
Te kis angyalom gügyögött neki. Egyél csak, okosodj.
Hat éves, nem tud egyedül enni? szólaltam meg, már nem bírtam tovább.
Csend telepedett az asztalra. Biborka lassan fordította felém a fejét.
Téged ki kérdezett, Rozálka? csikorgatta a fogai között. Előbb szülj, utána nevelj!
Az én fiam érzékeny lélek, törődésre van szüksége!
Határt kellene neki szabni, nem tabletet dugni elé vacsoránál mondtam. Ordít, ha valami nem tetszik: így csak elrontjuk.
Jaj, ne nevettess! vágott közbe Laura, kezeit széttárva. Vigyázz, Biborka, egy életművész pszichológus ül mellettünk! Fióka tanítja a tyúkot! Kedveském, még semmit sem éltél át, ne oktass ki idősebbeket!
Rozálka, hagyd kérlelte anyám a kabátom ujjába kapaszkodva. Ne ronts el egy szép estét, kérlek
Hosszú volt az este. Biborka és Laura férfiakról beszéltek, a további vendégeket szapulták, panaszkodtak, mennyit szenvednek nőként.
Alinka a telefonját nyomkodta, lenéző pillantásokkal mérte végig a családját. Mirkó időről-időre bömbölni kezdett desszertet követelve, s természetesen a legnagyobb fagyit kapta meg azonnal.
Számlázásnál Biborka felsóhajtott:
Jaj, nálam nincs pénztárca, bent felejtettem! Veronika, fizess te, majd otthon megadom. Az első dolgom lesz!
Te sosem adod meg gondoltam magamban, miközben anyám szó nélkül, megszokásból elővette a kártyáját. Már a rutin része volt.
***
Éjfél után értünk vissza. Egyből a zuhanyba siettem, hogy lemossam magamról ennek a családi tortúrának a ragacsát.
A víz vagy jéghideg volt, vagy perzselő már senkit sem lepett volna meg.
Ahogy elhagytam a fürdőt, a félig nyitott konyhaajtón keresztül meghallottam a sutyorgást:
Láttad azt a kis ficsúrt? sipákolt Laura. Úgy húzza az orrát!
Nem tud enni
Ugyan már, kis csitrinek minek üti bele az orrát? Ha nem lenne Veronika, már rég a tehénfarkat csavargatná valahol a tanyán, nem étteremben kekeckedne.
Beképzelt, üresfejű kisasszony. Se egy férfi, se esze csak a nagy önérzet maradt neki.
Visszafojtottam a lélegzetem, hallgattam.
Biborka nyöszörgő hangját hallottam, majd sóhajtott:
Ne is mondd, Laurám! Nehéz gyerek. Egészen apám vérét örökölte, onnan is mindenki rideg.
Bezzeg az enyémek Alinka, ha szókimondó is, arany szívű, nyitott lélek. Ez meg úgy néz ránk, mint valami koszra. Még a falat is megáll tőle a torkomban.
Te engedted el nagyon! kontrázott Laura. Ideje lett volna egy alapos pofon neki!
Most meg itt ül, mint valami kis királynő, anyját semmibe veszi. Az én lányom már rég a házból repült volna ilyen viselkedéssel!
Nekidőltem a keretnek, és vártam, hátha most anyám végre fellázad. Majd kiáll mellettem, vagy legalább kimegy a szobából, ha már annyira bántja ez a beszéd. De csak Biborka panaszkodását hallottam meg Laura helyeslő mormogását.
Ekkor kinyitottam az ajtót hangosan, hogy mindenki hallja.
Dermedt csend. Ott ültek a műanyag asztal körül Biborka, rongyos ruhában, Laura pirospozsgásan, anyám nyomorultul, behúzott nyakkal.
Akkor én lennék az a semmirevaló lány? mondtam, hangom éles volt, mint a penge.
És te, nénikém, te vagy a jószívű köztünk?
Biborka csak tágra nyílt szemekkel nézett rám. Laura lassan felállt, haja csimbókokban tapadt verejtéktől a homlokára.
Hallgatózni mersz, kis vakarcs? morogta, ökleit szorongatva. Mit fülelsz?
Nincs szükség hallgatózásra néztem Biborka szemébe. Úgy ordítoztok, az egész ház visszhangzik. És mondjad csak, mikor anyám fizette a vacsorádat, akkor lecsúszott a falat?
Biborka elvörösödött, remegett.
Hálátlan vagy! kiabálta. Mi mindent adunk neked, te meg folyton lázadsz! Az anyád lehetnék, és most kenyérrel vádolsz!
Nem a pénzt sajnálom, hanem a pofátlanságodat! robbantam ki. Egész életedben anyám hátán ülsz! Mindig valaki tartson el, mindig valami bajod van, és közben ő gürcöl miattad! A lányod csak káromkodni és lenézni tud, a fiad meg zsarnokoskodik és ti akartok engem kioktatni?
Biborka dermedten ült, levegőt sem vett.
Rozáli, hagyd abba! szólalt meg anyám reszkető hangon, rám rontva. Miért csinálod ezt? Rombolod a családot! Szégyent hozol ránk!
Finoman, de határozottan húztam le anyám kezeit a vállamról.
Nekem nincs miért szégyenkeznem, anyu. Neked kellett volna megvédened minket. De inkább tűrtél.
Megfordultam, elhagytam a konyhát. Zsolti szótlanul csatlakozott.
A szobában csendben pakoltunk. A fal túloldalán Biborka siránkozott, Laura gyalázkodott, Alinka duzzogott, hogy nem hagyják aludni.
Most úgysem megy vonat mondta Zsolti, zárva a táskáját. Csak reggel indulunk. Addig az állomáson várunk.
Nem bánom feleltem, inkább ott várok, mint ebben a fertőben töltsek még egy percet is.
És anya?
Dermedten álltam meg egy trikóval a kezemben.
Ő már döntött. Ott maradt a konyhában, a nővére mellett.
***
Azóta sem beszélek anyámmal. Zsolti sem, ő se bocsátott meg neki. Veronika hívott párszor, hogy majd megbocsát, ha bocsánatot kérünk Biborkától, de nekünk már ilyen megbocsátás nem kell.
Elég volt, megteltünk.
Ha anyámnak jó, hogy a nővére kedvére ugrál, hát tegye mi pedig nélküle is boldogulunk. Sőt, nélküle lett igazán könnyű az élet.







