Nemrégiben meglátogattam a menyemet, és nagy meglepetésemre egy idegen asszony takarított a lakásukban.
Mindig mondogattam a fiamnak, hogy számomra teljesen mindegy, mennyi pénze van majd a jövendőbeli párjának, így aztán boldogan elvette Annabellát, aki sosem dúskált javakban, és gyakran vette könnyedén az életet.
Az esküvő után beköltöztek abba a házba, amit a férjemmel vettünk nekik Budapesten. Mindent felújítottunk, a mai napig visszük nekik az élelmiszert, igyekszünk anyagilag is segíteni őket. Menyem jól van, megszülte az unokámat, nem dolgozik most, és hát a fiam sem egy jól fizető vagy nagyra becsült állásban dolgozik, szóval a keresetük elég szerény.
El tudják képzelni, mit éreztem, amikor beléptem a házukba, ott, ahol a gyermekem és az unokám lakik, és egy idegen nő porszívózott. Annabella egy házvezetőnőt vett fel, de magától semmit sem csinál. Ugyan miből futja nekik ilyesmire? Hol marad a lelkiismerete?
Keretvárosban nálunk ez nem szokás. Elküldtem az asszonyt, mert akárhogy nézzük, ez mégiscsak az én házam! És miért is takarítson valaki más, a mi pénzünkből? Honnan lenne a fiamnak meg a menyemnek ennyi forintja ilyen szolgáltatásokra? Elhatároztam, hogy megvárom Annabellát, aki épp sétálni vitte az unokámat. Amint hazaértek, rögtön szóvá is tettem a dolgot. Egyből rákérdeztem, mire ő így válaszolt:
Mama, a GYES alatt elkezdtem blogot írni, és egész jól keresek vele, úgyhogy tényleg szükségem van a házvezetőnőre, mert rengeteg időt fordítok a munkára!
De mi az a blogger? Munka az egyáltalán? Lehet abból pénzt keresni? Megmondtam neki, hogy nem szeretem, ha idegen takarítja a házamat.
Ha már ilyen jól keresel, akkor fizess inkább engem, majd én kitakarítok, nincs szükség idegenekre! mondtam neki dühösen.
Csak mormogott valamit, aztán elment megetetni az unokámat. Megvártam a fiamat, hogy elújságoljam neki, mi történt, mire ő csak ennyit mondott:
Anya, én tudtam a takarítónőről. Annabella tényleg sokat dolgozik, és jó, ha utána együtt tudok lenni a kisfiammal, szóval nincs ebben semmi rossz.
Egyszerűen nem értem a mai fiatalokat. Hogy bírják ezt anyagilag? Mérgesen rohantam haza a férjemhez, és tudod, mit mondott?
Ne avatkozz bele a fiatalok életébe! Felnőttek ők már, majd ők eldöntik, mit hogyan csinálnak!
Régen dühöngtem már ennyire. De még mindig úgy érzem, nekem van igazam! Talán túlzottan ragaszkodom a régi szokásokhoz, de rádöbbentem, hogy most már ideje elengedni. Minden generációnak megvan a maga útja, és nekem el kell fogadnom, hogy az egykori szabályok helyett az ő döntéseiket kell tiszteletben tartanom.







