A kényelmes étterem termében, Budapest szívében, Boglárka és Gábor esküvője zajongott nevetéssel és zenével. A vendégek örömükben részesítették az ifjú párt, akik boldogságukban ragyogtak a figyelem középpontjában. Mikor a ajándékok ideje eljött, Boglárka szülei voltak az elsők, akik egy borítékot nyújtottak át, teli forintokkal. Majd Gábor anyja, Mária lépett elő egy szál szegfűvel. A friss házasokhoz hajolva súgta: “Az igazi ajándékom csak az esküvő után érkezik.” “Hogy érti ezt?” kérdezte Boglárka, zavartan a férjére nézve. “Fogalmam sincs,” válaszolta Gábor, nevetve. De Boglárka nem sejtette, milyen játékot sző anyós.
Már a szertartás előtt is rejtélyes utalásokkal szórakoztatta őket. “Nem akarok csak valami kis vacakot adni,” mondta. “Az esküvő napján ne várjatok semmit, de utána készüljetek egy óriási meglepetésre!” “Nem sürgős,” válaszolta Boglárka kényelmetlenül. “Anyu, már az is elég, hogy itt vagy,” nyugtatta Gábor. “Üres kézzel nem jelenek meg a fiam esküvőjén,” jelentette ki Mária határozottan. “De erről ne beszéljetek az egész családnak.” “Rendben,” egyezett bele Gábor, bár Boglárka kételkedett, hogy anyós betartja az ígéretét. Tudta, hogy Mária nem áll jól anyagilag, de az esküvőt a fiatalok finanszírozták segítség nélkül. Boglárka szülei, bár kevesebből gazdálkodtak, összegyűjtöttek négyszázezer forintot az ifjú párnak. A nagy napon Mária csak a szegfűvel érkezett, amit a pezsgés és tánc elhomályosított. De a szónoklattal visszavágott, hosszú boldogságkívánatokkal, mint egy sztár, aki tapsot követel.
“El sem tudjátok képzelni, mit készítettem,” suttogta Mária az est végén, rejtélyesen csillogó szemmel. “Olyan meglepetés lesz, hogy majd eláll a szótok… de csak később.” “Nyugi, ne aggódj,” mondta Gábor, megfogva a felesége kezét. “Már kíváncsi is vagyok,” ismerte be Boglárka, elrejtve a kényelmetlenségét. “Tudsz valamit, amit én nem?” “Esküszöm, nem,” vállat vont Gábor. “De az ajándék mindegy. A lényeg, hogy együtt vagyunk.” Boglárka bólintott, de a kíváncsiság már-már felfalja belülről. Próbált utalásokat csikarni Máriától, aki csak rejtélyes mosollyal válaszolt: “Ha elmondom, tönkreteszem a meglepetést. Várjatok!”
A hónapok elteltek, az ajándék sosem érkezett. Ami korábban vicc volt, most már szúrós kérdés lett Boglárkának. Nyolc hónappal az esküvő után úgy döntött, felhozza a témát. “Jaj, csak a pénzre gondolsz!” tört ki Mária, hangja hamis megsértődéssel remegve. “Sosem kérdezed, hogy vagyok, szükségem van-e valamire!” “Ha szüksége van valamire, csak szóljon,” válaszolta Boglárka, meglepődve a reakción. De Mária hallgatott, csak játszotta az áldozatot, majd a fiához panaszkodott a meny “tiszteletlenségéről”. “Hagyd békén az anyámat,” kérte Gábor. “Felhúzta magát, elég volt.” “Csak kíváncsiságból megkérdeztem, ő meg felépített egy egész várat!” indokolta Boglárka.
Ettől kezdve Boglárka kerülte Máriát, csak szükség esetén szólt hozzá. Amitől a helyzet csak romlott. “Amíg azt hitte, drága dolgokat adok neki, mindig mosolygott,” kesergett Mária a fiánál. “Most, hogy rájött, nem kap semmit, még rám sem néz!” “Ez nem igaz,” védekezett Gábor. “Akkor magyarázd meg a viselkedését!” erősködött Mária. “Azzal a beszélgetéssel kezdődött, mintha pestis lenne rajtam. Már el sem jön hozzánk!” Mikor Boglárka megtudta, csak sóhajtott: “Anyádnak soha semmi sem jó. Előttem bosszantotta az érdeklődésem, most meg a távolságtartásom. Holnap már az zavarja, ahogy lélegzem!” “Azt hiszi, csak a dolgaira vagyunk kíváncsiak,” mondta Gábor szégyenkezve. “Hát persze,” válaszolta Boglárka. “Amíg a szüleim mindig hoznak valamit kertből gyümölcsöt, sütit , ő üres kézzel jön, és még a vacsora maradékát is elviszi!” “Azt akarod mondani, hogy az anyám fösvény?” for
