Egy multimilliomos várt egy Boltot, amikor meglátta a volt barátnőjét, akit hat éve nem látott. Két gyermeket vezetett kezükön, akik olyanok voltak, mintha tükörből néznének. Nem volt felkészülve arra, ami ezután következett.
A járdaszélen álltak, egy belvárosi könyvesbolt előtt, és azonos kék sapkákkal játszottak, valamin nevetve, amit csak ők értettek. Mindkettőnek homokszőke haja volt, és a bal arcukon ugyanaz a kis gödröcske, mint neki gyerekkorában. Öt-hat évesek lehettek még elég kicsik ahhoz, hogy mindenhol futkározzanak ahelyett, hogy sétálnának.
Bálint telefonján a Bolt alkalmazás jelezte: a sofőr három perc múlva érkezik. Megnézte a térképet, majd visszapillantott a gyerekekre.
Ekkor kijött a könyvesboltból.
Zsófi.
Egy pillanatig azt hitte, szemfényvesztés áldozata. Hat éve nem látta, azóta a hideg novemberi reggel óta, amikor szakítottak. Krem színű pulóvert és sötétkék farmert viselt, a haja kissé rövidebb volt, de ugyanaz a lágy barna, amire emlékezett. Érettebbnek tűnt, de úgy, mint aki magában nőtt nyugodtabb, mélyebben gyökerező.
Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a gyerekekét, valami összeszorult Bálint mellkasában.
A Bolt értesítése csörrent. Két perc.
Elmehetett volna. Beszállhatott volna az autóba, elmehetett volna a megbeszélésére, és úgy csinálhatott volna, mintha ez a pillanat sosem történt volna. De a lába nem mozdult.
Zsófi észrevette, amikor a kisebbiknek igazította a hátizsákját. Szeme kitágult nem igazán meglepetésből, inkább felismerésből, keverve egy kis habozással.
Bálint mondta óvatosan.
Zsófi. A torka kiszáradt. Szia.
A gyerekek kíváncsian néztek rá. A nagyobbik megdöntötte a fejét. Ki ez, anya?
Apa.
A szó nehezebben esett, mint gondolta volna.
Ő egy régi barát válaszolta Zsófi egy kis szünet után. Bálint, ők a fiaim, Máté és Dániel.
Mindketten integettek neki. Máté, a nagyobbik, pontosan Bálint szeme színével büszkélkedett szürke, vékony zöld gyűrűvel. Dánielnek az orra volt az övé. Bálint azt hitte, csak képzelődik, de a hasonlóság túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.
Jó gyerekek mondta olyan hangon, ami erősebb volt, mint amit érzett.
Köszönöm. Zsófi mosolygott, de a szeme nem világított.
Csend következett elég hosszú ahhoz, hogy a levegő tele legyen mindazzal, amit nem mondtak el. Hat évnyi kimondatlan.
Szóval itt laksz? kérdezte Bálint, inkább azért, hogy még maradjon, mint valódi kíváncsiságból.
Nem messze válaszolta. Körülbelül egy éve költöztünk vissza.
A Bolt ikonja mutatta, hogy a sofőr bekanyarodik az utcába.
Bálint habozott. Meg akarta kérdezni a gyerekekről, az apjukról. De amikor utoljára beszéltek, ő volt az, aki véget vetett a kapcsolatuknak. Akkor túlságosan a vállalkozására koncentrált, túlságosan
