— Nati, van valami, amit el kell mondanom… – Levente letette a kanalat a tányérra, lehajtotta a fejét. – Anyával nagyon rosszul állnak a dolgok. Nyolcvan éves már. Egyedül nem boldogul. Állandó gondozásra van szüksége.
– Attól tartottam… – Natália sóhajtott, miközben kezét törülgette. – Beszéltél már Gergővel? Valószínűleg ápolót kell keresnünk. Mi ketten nem bírjuk ezt meg csinálni.
– Beszéltem. És úgy döntöttünk, hogy az ápoló túl drága. Ráadásul ijesztő idegent beengedni a házba. Jobb, ha valaki a családból gondozza.
– „Úgy döntöttünk”? – Natália felfigyelt. – Már megbeszélted a testvéreddel?
– Igen. És arra jutottunk, hogy te vagy a legjobb választás. Anyu ismer téged, elfogad. Egy idegent viszont nem. Ráadásul te vagy itthon, felmondhatsz és mellette lehetsz.
Natália szíve összeszorult. Könyvelőként dolgozott, három év volt még a nyugdíjig. Feladni a munkát? Elveszíteni a szolgálati időt, a jövőbeli nyugdíjat?
– Levi, gondolkodnom kell. Nem vagyok vasból. Nekem sem a legjobb az egészségem. Ráadásul… te és Gergő meg sem kérdeztetek. Egyszerűen tény elé állítottatok.
– Nati, hát tudod, hogy anyu adta nekünk ezt a lakást. Mindent megtett értünk, most a mi sorunk, hogy hálásak legyünk. Gergővel segítünk, nem maradsz egyedül.
Tudta – annyira fognak segíteni, amennyire nekik kényelmes. A valóságban viszont minden rá hárul. De nem vitatkozott. Kért egy hónap szabadságot a mun– Munka mellett, de csak egy hónapig – és utána újra megbeszéljük, mert végtelen ideig nem vállalom.
