— Kati, beszélhetnénk pár szót? — sóhajtott Gábor, miközben felesége századszor is a konyha, a bárpult és az ebédlő asztala között suhant, épp salátákat és előételeket készítve a vendégeik érkezésére.
— Persze, Gábor, mi baj van? — fordult meg, miközben a kötényébe törölte kezét.
— Ez megint… „Gábor”… Kérlek, ne torzítsd a nyelvet, rettenetesen hangzik. Meg az „ö”-d, „e”-d… Hallod, tényleg fáj tőle a fülem. Te vidéken nőttél fel, ott talán így beszélnek, de itt nem.
— Én nem is titkolom, hol nőttem fel. Nálunk ez így szokás. Van, aki „sokáig” mond, van, aki „sakáig”, ti meg itt „akátok” mindent. És miért lenne a „Gáborékám” rosszabb, mint a „Katinkám”?
— Nem érted. Nem akarom, hogy ma velünk ülj. Üzleti találkozó lesz, a barátaim komoly emberek. Te, bocs, de nem vagy… na, nem olyan szintű.
Kati megdermedt. Minden hidegre fordult benne.
— És miért nem vagyok „olyan szintű”? A körmöm nem elég jó? Túl egyszerű vagyok a jövedelmezőségi vitákhoz? Pedig a te Olgád és Verád, még a Linád és Nasztjád sem üzleti elemzők. Mi egy külön asztalnál nevetünk a mémeken és megmutatjuk egymásnak a gyerekeink képeit. Mi a gond?
— Nem fogod fel. Ők rendes családokból jöttek. Te meg… — Gábor megrezdült. — Kellemetlen a srácok előtt.
— Kellemetlen? Mikor a kórházakban utánad jártam, akkor kényelmes voltam? Mikor nyáron a szüleim befőtteivel jöttünk haza a faluból, akkor is jó voltam? De ha vendéget kell fogadni, akkor hirtelen „nem illik”? — levetette a kötényt és bement a hálószobába.
— Katinka, várj már, ne légy ilyen heves… — kezdte ő, de az ajtó már becsapódott.
Nem tudta, hogy Kati minden szavát hallotta. Mikor elment a házból, leült az ágyra, és tenyerébe temette az arcát. A düh és a fájdalom fullasztotta a torkát. Hányszor figyelmeztették — mondták, hogy falusi lány vagy, nem illesz egy fővárosi karrieristához… És ő mégis hitt. A szerelmükben. Az ő jó szívében. Pedig eddig soha nem adott okot a kételyre.
Az egyetem utolsó évében ismerkedtek meg. Kati könyvtárosként tanult, Gábor közgazdászként. Ő csendes, zárkózott, kissé ügyetlen volt. A lányok a hátában „kockának” hívták, nevettek rajta. De Katinek sajnálta a fiút — nem szerette, ha ok nélkül ítélkeznek.
Később, a könyvtárban, többször összefutottak. Dadogott, izgult, ő pedig nyugodtan, kedvesen mondta neki: „Lélegezz, és mondd lassan.” Így kezdődött. Aztán randevúk, hosszú beszélgetések, támogatás. Mellette felvirágzott. Pár év múlva esküvő, amit még a legszkeptikusabb rokonok is helyeseltek.
És most… ez?
— Tehát amíg senkinek sem kellettél — én fontos voltam, de amint „emberré” váltál — én lettem a terhed? — keserűen gondolta, és elővette a bőröndjét.
Felhívta a nővérét, röviden elmondta a helyzetet. Azonnal felajánlotta, hogy náluk lakhat. A sógora és az unokaöccsei örültek neki.
— Mi lesz veled? — kérdezte a nővére.
— Hazamegyek a szüleimhez. Pont szabad egy állás a könyvtárban. Kiveszek egy kis lakást. A cuccaimat meg később hozatom. Most el kell mennem.
Csörgött a telefon. Gábor hívott.
— Hol vagy?! Két óra múlva jönnek a vendégek, és itt semmi, semmi vacsora, semmi házigazda!
— Édesem, ha már túl egyszerű vagyok, hogy az asztalodnál üljek a „kiválasztottaiddal”, akkor gondolom, valaki kifinomultabb főzhet nektek. Szóval számolj magaddal. Én elmegyek.
— Kati, megőrültél?!
— Nem. Elhagyom AZ ÉLETEDET. Holnap beadom a válópert.
Letette a telefont, és időt sem veszítve belépett a közösségi oldalára. Írt egy rövid, de őszinte posztot arról, hogyan válhat az ember egy este alatt szeretett feleségből „családi szégyenné”.
Elsőként a barátai feleségei és barátnői reagáltak. Mind Kati oldalán álltak. Aztán elkezdődött. Még a barátai is írtak: „Ezt nem gondoltam volna Gáborról.” Ő pedig egy dühös üzenetet küldött: „Te voltál az, aki összeveszettett engem mindenkivel.”
Azt hitte, senkit sem bántanak a szavai? Hogy a barátai feleségei, akik szintén kisvárosokból jöttek, nem ismerik fel magukat ezekben a „falusias” megjegyzésekben?
— Szándékosan csináltad? Tönkre akartad tenni az életem?
— Te tetted tönkre, amikor azt kezdted mondani, hogy méltatlan vagyok melléd ülni. Amikor megszűntél tiszteletben tartani. Rosszul ismertél engem, Gábor.
— Ki akar téged ilyet?
— Akkor miért kértél a bíróságon kibékülést?
Hallgatva fordította el a fejét.
— Csak szomorú, hogy ilyen hülyeség miatt elpusztítottad a családot.
— Ha te „hülyeségnek” hívod a megaláztatást, akkor vagy zsarnok vagy, vagy ostoba. És veled nem megyek tovább.
Kati a nővére háza felé sétált. Az apja már megígérte, hogy segít lakást találni. Lesz munkája. A szerelem… A szerelemmel még találkozik. Most már tudja, hogy a hála és a tisztelet ugyanannyit számít, mint az érzések.







