Egy megmorzsolódott nagypapa: ahogy az unoka visszahozta a nagymama életkedvét
Lilla és Péter fiukkal, Vitézzel, elutaztak a faluba – meglátogatni Lilla anyját, és otthagyni a fiút a nagymamánál a szünidőre. Útközben beváltották a bevásárlólistát: kolbász, anya kedvenc süteménye – mindent úgy, ahogy szereti. De Tündé Dánielné nem nagyon örült a látogatásnak. Az asztalon csak tea volt, semmi falatvaló. Bár a hűtőt telepakolták, alig evett belőle. Fáradtnak tűnt – rögtön a kanapéra vetette magát.
Kint csöpögött – a nap felolvasztotta a havat. Tavasz. Lilla az ablaknál állt, és hunyorított a fénytől. “Milyen szép!” – gondolta, miközben apjára emlékezett, akit pár éve elveszítettek. Ő mindig boldogan fogadta a tavaszt: “Na, még egy telet túléltünk!” Az életteli természete, viccei, ölelései… Anyukája pedig szigorú volt, de eleven, a morgása mögött is megvolt a mosoly. Igazán szerették egymást. Most Tündé mintha kihunyt volna. A férje halála után elveszettnek tűnt.
A húga, Gabi hívta. Izgatott hangon mondta:
– Lilla, anyának nagyon rosszul van. Azt mondja, hogy belefáradt az életbe. Semmi sem boldogítja – apához akar menni…
– Pétivel a hétvégén mindenképp lemegyünk – ígérte Lilla. De a szívébe szorulás fogta el. Talán el kellene hozni anyukáját hozzájuk? Egyedül nem bírja…
Otthon is elég a gond. A nagyobbik lányuk, Dorina, erős akaratú, összeveszik Péterrel, és már bejelentette, hogy amint betölti a 18-at, elköltözik. Elegge van a “nyomásból”. A kicsi, Vitéz, pedig egész nap a telefonjába van temetve.
– Menjünk le anyukához, és vigyük magunkkal Vitézt is. Pihenjen egy kicsit a képernyőktől – javasolta Péter.
Vitéz legyintett:
– És mit fogok ott csinálni?!
– Pihenni! – vágta közbe Dorina. – És mi is pihenünk tőled…
A hétvégén, teli táskák élelemmel, útnak indultak a faluba. Anyukájuk ismét kijött eléjük, de halvány volt az egész kisugárzása. Péter Lillába bökött – “megjátssza”. Mégis, kifejezetten kimerültnek tűnt, az ételtől is elzárkózott, csak teát ivott. Mikor Lilla megkérdezte, hogy otthagyhatják-e Vitézt, Tündé legyintett: “Hagyd csak.”
Vitéz duzzogva maradt. A nagymama bement a szobába és… elsírta magát. Aztán eszébe jutott, hogyan találkozott Dániellel. Ahogy a félénk és ügyetlen fiú zavartan közeledett felé. Hogy a nagynéni hozta össze őket… Mindez tavasszal történt. És most is tavasz van. De ő már nincs…
Hirtelen – kiáltás. A nagymama felugrott. Vitéz! Bevágta az ujját. Haragosan és nyűgösen állt ott.
– Miért vagy ilyen mérges, Vitéz? Éhes vagy? – kérdezte szelíden.
– A ti kajátoktól fáj a hasam… Nem eszem – morgott. – Főzzél inkább te tejberizst. Azt a cukrosat, vajjal…
A nagymama szívébe szorulás fogta el. Dániel is szerette ezt a tejberizst. Kérte, amikor szomorú volt. A nagymama nyögve felállt.
– Csak velem egyél, jó? Unatkozom – tette hozzá Vitéz.
És így kezdtek el együtt élni. Lilla minden nap hívta. Először a nagymama szótlanul beszélt. Aztán elkezdett panaszkodni:
– Ki sem lehet nevelni, hogy letörölje a lábát! Mindig azt mondja: fáj a hasa. Úgyis meggyógyítom: nem adok neki cukorkát – rögtön javul. És már nem hord be sárat a házba. Okosodik!
Péter nevetett:
– Hát ez szuper! Most már van, akinek motyogj – megint él az élet!
Egy hét múlva a szülők érték jönni a fiúért. De ő nem akart hazamenni! A nagymama alig tudta visszafojtani a könnyeit.
– Olyan, mintha Dániel lenne… Ugyanolyan makacs, kedves és eszes!
– Ne sírj, nagyi. Hamarosan visszajövök – komolyan ígérte Vitéz.
– Várom, Vitéz. Rengeteg dolgunk van – a kert, a kapu, meg minden. Mindent megígértél, hogy segítesz!
– Mindent megcsinálok, nagyi. Ígérem!
Tündé mosolygott a könnyein keresztül.
– Mostantól ő is hívogatni fog, adjátok vissza neki a telefonját! – mondta keményen a szülőknek.
– Na, ezt jól kitaláltad, hogy összehozd őket! – nevetett Lilla a férjének otthon.
– Éles eszű vagyok! A mi Vitézünk bárkit felpezsdít. Még anyukát is felkeltette a kanapéról. Pedig már majdnem a másvilágon járt…
Most már újra van, akiért érdemes élni. Mert Vitéz – Dániel mása. És a nagymama tud nevelni. Nézd, milyen feleséget nevelt belőlem! – tette hozzá Péter.
És nevettek. Az élet, úgy tűnik, ismét jó irányba fordult.
