Elfelejtett köszöntőlap
Tünde Lászloné otthon szomorú hangulatban érkezett haza.
— Szia! Ebédelsz? — mosolyogva fogadta a férje, Lászlo, az előszobában.
— Te főztél? Amúgy se nagyon szoktál a konyhában megfordulni — csodálkozott Tünde.
— Hiszen ma van a születésnapod. Azt gondoltam, nem kellene a főzőlapnál töltened ezt a napot — felelt vidáman Lászlo.
Tünde leült a folyosón lévő puffra, és hirtelen elsírta magát.
— Tündi, mi történt? — ijedt meg a férje.
— Ő nem köszöntött… Még egy szót sem szólt… — zokogta a nő.
— Ki? Miről beszélsz? — zavarodott el Lászlo. Nem értette, mi törte össze a feleségét egy amúgy vidám napon.
Tünde Lászloné egész nap rossz kedvvel küzdött. Ma lett 60 éves. A család nem tervezett nagy ünnepséget, inkább szerényen tartották volna meg. De a munkahelyén muszáj volt teríteni, fogadni a gratulációkat és hallgatni a köszöntőket. A zajtól és a nyüzsgéstől kimerülten csak arra vágyott, hogy hazaérjen, csendben lefekszen és magára maradjon.
Este hívta a nővére.
— Nos, Tündi, gratuláltak ma? — érdeklődött.
— Igen, persze. A munkahelyen rendben volt minden. Lászlo hozott virágot, még egy szanatóriumi utat is ajándékozott — nyáron megyünk — felelte közömbösen Tünde.
— Nagyszerű! Ilyen korunkban már megérdemeljük a kényeztetést. És a gyerekek? Tamás még mindig a munkavégzésen van?
— Igen, még egy hónapig dolgozik. Reggel felhívott, este pedig küldött egy csodaszép orchideát, cserépben.
— És a menyecske? Ő ott lakik a közelben. Legalább beugrott gratulálni?
— Még egy üzenetet sem küldött… — sóhajtott fel keserűen Tünde. — Annyit tettünk Lászloval értük, ő pedig… Még egy képeslapot sem bírt összehajtani.
— Ne már! — hőzöngött a nővér. — Nekem két menyem van, bármi megeshet, de ilyet nem csinálnának. Tényleg semmit?
Késő este, majdnem tizenegykor, Tünde mobilja sípolt. Egy üzenet. Egy sablonos, internetről kimásolt képeslap volt rajta: „Boldog születésnapot!”. Semmi személyes szó. Sem telefonhívás. Semmi érzelem. Csak egy továbbküldött kép.
— Ennyi a figyelme — mondta sértődötten Tünde a férjének lefekvés előtt. — Gyorsan elfelejtette, hogy a mamánk lakásában élnek, amit gondolkodás nélkül odaadtunk nekik.
— Minek hisztizel? Manapság ez így megy a fiataloknál — elküldik a képet, belájkolják, és kész is a köszöntés — próbálta nyugtatni Lászlo.
— Nem, Lászlo. Ez nem normális. Ez tiszteletlenség. Egy évforduló nem csak egy dátum. Egy mérföldkő. Egy ilyen apróság sokat elárul.
Másnap reggel Tünde hangulata nem javult. A sértődés csak nőtt. Folyton gondolatban újrajátszotta a tegnapot, felidézgette a részleteket, felnagyította őket, míg a könnyei el nem ömlöttek. Lászlo látta, de nem tudott segíteni. Még fel is hívta a fiát.
— Anyu megint rossz kedvű — kezdte fáradtan Tamás. — Megint Esztert szidja?
— Nem szidok. Csak rosszul esik, hogy aki száz méterre lakik, még a hangját sem hallja az ember — tört ki Tünde, és maga vette át a telefont. — Mondd meg a feleségednek: mindenre emlékszem. Erre a napra is.
— Anya, lehet, hogy csak fáradt volt. Dolgozik is — mentegette a feleségét Tamás.
— Hagyjuk már! — hűtlenkedett az anyja. — Idő volt egy képre, de két szóra nem? Kényelmes, igaz?
Később Tamás mégis beszélt Eszterrel.
— Teljesen elfelejtettem… — mentegetőzött. — Borzasztó napom volt, a munkahelyen hajsza, hazaértem tönkre, energiám sem maradt. Legalább ezt elküldtem. Azt terveztem, hétvégén átmegyünk ajándékkal.
— Most már késő — válaszolta komoran a férj. — Anyu megbántódott. És ez hosszú ideig fog tartani.
Szombaton Eszter ismét nem jutott el — munkahelyi túlóra, vasárnap pedig pihenni akart. Este eszébe jutott a látogatás.
— Mindegy — mondta a férjének. — Legközelebb elmegyünk. Nem az életünk múlik rajta.
De Tünde hajthatatlan volt.
— Nem kell a formális látogatásotok — válaszolta hűvösen a fiának. — A kanál ebédkor kell. Mindegy. Késő.
— Szóval te nem akarod, hogy menjünk?
— Nem akarom — vágta rá Tünde. — Nekem nem kellenek rajongók. Nekem tisztelet kell. Ha nincs, ne tegyünk úgy, mintha lenne.
Eszter viszont nem gondolta, hogy vétkes lenne. De tisztában volt vele: egy ilyen anyósnál finomabb taktika kell. Ezért Tünde és Lászlo házasságkötésének évfordulóján ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el ajándékkal.
— Azt mondjuk, hogy veled akartunk együtt köszönteni, ezért nem mentem magamban — kacsintott a férjére. — Valahogy helyre kell hozni a dolgot.
Az ajtót Tünde nyitotta ki.
— Na, végre eszünkbe jutottatok — mondta gúnyosan. — Legalább az évfordulón megjelentek.
— Anya, hagyd már — sóhajtott Tamás. — Nem felejtünk el titeket. Néha csak nem úgy sül el minden.
Eszter mosolygott, segített teríteni, elpakolta az edényeket, nyugodtan és kedvesen beszélt. Aztán egyszer azt is mondta:
— Tervezünk egy kis felújítást. A folyosón új tapétát szeretnénk. Te olyan jó ízlésed van, segítenél választani?
— Persze, segítek — mosolyodott el elégedetten Tünde.
Úton hazafelé Tamás hunyorítva nézett a feleségére:
— Miről beszélsz? Milyen felújítás?
— Nincs semmi felújítás — nevetett Eszter. — Csak arra gondoltam, ha az any— ha az anyósnak úgy érzi, hogy szükség van rá, talán elmúlhat a sértődése.
