A kis faluban, a Hortobágy szélén, ahol a téli szelek vinnyognak az öreg fa házak körül, Ilona és férje, Zoltán hiába várták fiukat. Reményeik szertefoszlottak, szívük összeszorult a fájdalomtól és a sértettségtől.
— Úgy látszik, mégsem jön — sóhajtott Ilona, Zoltánra nézve. — Már megszoktuk, már nem is haragszunk.
— Mi történt? Megint a menyétől nem kapott engedélyt? — homlokát ráncolta Zoltán. — Sose jöttetek ki jól egymással.
— Talán nem — válaszolta Ilona, hangja remegett a visszafojtott érzelmektől. — De András sose mondott ilyet. Régebben gyakrabban látogatott, most meg… A felesége mindig tartogat valami ütőkártyát. Úgy tűnik, fizetős munkásokat kell hívnunk a tető javításához. A fiunk egy napot sem tud ránk szánk.
Ilona keserűen beszélt negyvenéves fiáról, Andrásról. Tizenkét éve hagyta ott a kis falut, a városba költözött. András autószerelő, régen mindent maga csinált, ma már csak irányít. A városba összeházasodott Evelinnal és vásárolt egy lakást.
— Maga csinálta a felújítást — emlékezett vissza Ilona. — Evelin csak osztotta az észt. Későn házasodtak, neki már harminc felett volt. Sose volt férjnél, és megértem, miért — ilyen természettel nem mindenki boldogul. Mi és ő első látásra ellenszenvet éreztünk egymás iránt.
— Nem csoda, hogy olyan sokáig egyedül volt — tette hozzá Zoltán. — Emlékszem, mikor megpróbáltál vele beszélni. Rémálom volt. Mit látott benne András?
Evelin szinte soha nem beszélt a férje szüleivel. Alig engedte meg, hogy András évente egyszer meglátogassa őket. Most azt ígérte, májusban szabadságra megy, hogy megjavítsa a folytó tetőt. De Evelinnek más tervei voltak, amelyek minden reményt leromboltak.
— Evelin gyermeket vár — mondta keserűen Ilona. — Nem engedte, hogy András egyedül hagyja. Pedig felnőtt nő, ápolónő dolgozik — mi történhet vele? Már két héttel a szabadság előtt piszkálni kezdte, pedig a jegyek megvoltak.
— Miért csinálja ezt? — kérdezte Zoltán, bár sejtette a választ.
— Először azt mondta, fél egyedül maradni, aztán… — Ilona elhallgatott, könnyek telték el a szemét.
— Mi volt utána? Kéznél tartja a munkahelyén is? Vannak szülei, akik mindenben támaszai! — pattant fel Zoltán.
— Szerintem a szülei befolyásolják — folytatta Ilona. — Azt mondták neki, hogy nem szabad egyedül engedni a férjét. Volt egy vejük, aki járogatott a szüleihez, aztán válókeresetet nyújtott be. Most a lányuk velük él. Na ők ezt súgják Evelinnek, hogy András is ugyanolyan.
— Nem lehet mindenkit egy kalap alá venni! — kiáltott fel Zoltán. — András sosem adott okot erre. És Evelin jöhetett volna vele! Mi a gond?
— Jönni? — keserűen elmosolyodott Ilona. — Soha nem jönne el. Tudod, mennyire utál minket. Próbáltam vele beszélni, de hiába.
Ilona eszébe jutott, amikor Zoltán egyszer felhívta Evelint, hátha megoldódik a konfliktus. De a beszélgetés katasztrófába torkollott.
— Mit mondott? — kérdezte, bár sejtette a választ.
— Azt, hogy mi mindig valamit akarunk, elszakítva Andrást a családjától — Ilona hangja reszketett a sértettségtől. — Elegem van abból, hogy állandóan ellenálljak nektek. Azt mondta, a férjének a feleségére és a jövendő gyermekre kell gondolnia, nem a szülők kívánságaira. Ha szabadságot vesz ki, a családjával legyen! Még azt is odavágta, hogy a mi házunk neki nem kell!
— Na ez aztán a menyecske! — Zoltán ökölbe szorította a kezét. — És András mit szólt?
— Már neked is mentegetőzött, de tudjuk, hogy ő nem tehet róla — sóhajtott Ilona. — Valószínű elnapolta az utazást, csak hogy ne idegesítse. Fél a gyerekért, érted.
Zoltán nem bírta tovább. Haragjában felhívta fiát és szó nélkül kiöntötte a lelkét.
— Elég volt! — ordította a kagylóba. — Nem várok rád tovább! Felbérelek munkásokat, te meg ülj a feleséged sarok alatt!
Ilona hallgatott, de a szíve szétIlona csendben nézett a régi tetőre, ahol egy csepp víz lassan végigfolyt a deszkán, és tudta, hogy most már mindennek vége.







