Ma nem vagyok szolgáló másoknak, még ha a nevüket is viselik.
Este, a gyógyszertárban töltött fárasztó műszak után alig vonszoltam magam a lépcsőházban, csak egy meleg zuhanyra, puha pizsamára és egy csendes csésze teára vágytam. De még át sem öltözhettem, amikor férjem, Tamás hívott. Felvettem, és a telefonból nyugodt, semmitől sem riadt hangja közölte:
— Készülj fel, Lilla, ma vendégünk lesz. Erzsike jön hozzánk egy kis időre!
A szívem összeszorult. Ez nem kérés volt, nem egyeztetés, csak egy tömör közlés: “már nem a te időd az úrnő”. Zavartan hallgattam. Ki ez az Erzsike? Miért nem szólt senki előre? Ja, persze – a húga, akit egyszer sem láttam, akivel még egyszer sem beszéltem. Csak pár történetet hallottam róla – valami vidéki lány Szeged környékéről, tizedikes, látszatra nyugodt és szorgalmas, mert “ott a faluban fiatalon megtanítják a munkára”. De más hallani valakiről, és más, ha az illető figyelmeztetés nélkül betoppan az életedbe.
Tamás, mintha mi sem történt volna, tovább dumált vele a konyhában, amikor hazaértem. Az asztalnál már teáztak, és Erzsike olyan természetesen érezte magát, mintha nem vendég, hanem itthon lenne. Vacsora után kíváncsian kezdte felfedezni a lakást – minden szobába benyitott, mint egy múzeumba, és különösen megtetszett neki a hálószobánk. Aztán még aznap fotózott is ott, széthányta a kozmetikumaimat, fel is próbált pár ékszeremet. Dermedten álltam.
— Erzsike, nem haragszol, de ez az én privát területem. Engedély nélkül léptél be, és hozzá is nyúlsz a dolgaimhoz. Ez kellemetlen nekem – mondtam nyugodtan, de határozottan.
Meglepődve húzta fejét, majd nyafogott:
— Nem tudtam, hogy így fogsz reagálni… Csak meg akartam nézni, hogy éltek.
Nem válaszoltam, inkább zuhanyozni mentem. Már aludni készültem, amikor rájöttem, hogy egy zacskó tea sincs a házban – valószínűleg Tamással mindet megitták. Tea, nyugalom, sőt, még a megértés is hiányzott. Mielőtt lefeküdtem, férjem még hozzá is tette:
— Gondold már végig, mit csinálunk Erzsikével a hétvégén. Unatkozna nélkülünk!
Alig tudtam magamat tartani. Miért kellene minden tervemet felrúgnom egy lány miatt, akit most látok először? Szombaton egy barátnőmmel találkoztam volna, akit majdnem egy éve nem láttam. Bevásárlás, ebéd, séta tervezett. És most mindent lemondjak egy vidéki tinédzser kedvéért, akit még az anyja sem kísért el?
Másnap, amikor még csak a reggelire gondoltam, Erzsike már ki is volt sminkelve, csillogós farmerban állt az ajtóban a telefonjával.
— Na, indulunk? El akarok menni a plázába, aztán talán egy étterembe?
Ránéztem, és nyugodtan válaszoltam:
— Tudod, Erzsike, a telefonodban van térkép. Itt egy pótkulcs – menj, ahova akarsz. Csak ne zavarj, légyszi.
— Mi?! – hirtelen felhúzta a szemöldökét. – Azt hittem, te és Tomi segítetek majd nekem. Nincs pénzem – anya nem adott, rátok számítottam…
— A várost pénz nélkül is lehet nézni. Ha éhes leszel, a hűtő nem rejtély.
Csend. Leült a konyhában, mintha az egész világ bántotta volna. Én pedig összekapaszkodtam magammal, és elmentem a plázába. Egyszerűen nem akartam idegennek érezni magam a saját otthonomban.
Estére már az egész rokonság összegyűlt. Még azt sem értettem, miről van szó, amíg el nem kezdődött a közös vallatás: miért bántottam a szegény lányt, miért nem adtam neki pénzt, miért vagyok ilyen önző. Senki nem hagyott szólni. Mindenki ordított. Erzsike a szomszéd szobában ült, áldozatot játszva, akit én állítólag megaláztam.
Végighallgattam őket, majd azt mondtam:
— Nem vagyok szolgáló. Nem tartozom senkinek semmivel. Erzsike nem az én emberem. Nem én hívtam. A pénz, amit keresek, alig elég nekem is. Ha sajnálják az unokahúgukat, adjanak össze, és finanszírozzák a kirándulását.
Tamás hallgatott. Csak késő este, miután mindenki elment, suttogta:
— Igazad van… Csak nem akartam veszekedni a családdal.
Ennyi az egész. Nem vagyok önző. Csak egy nő vagyok, aki tiszteletet akar. És ha valaki azt hiszi, hogy a “rokonság” automatikusan jár mindenféle hála nélküli kiszolgálással, előbb nézzen tükörbe, és kérdezze meg magától, mennyire illik figyelmeztetés nélkül betolakodni más életébe.
