Már megint egész nap sorozatot nézett! – dümnyögte Attila, mikor belökdöste magát a lakásba, majd az asztalra csapta a kulcsokat.
Zsófi épp a kanapé́n hevert, mert bekapcsolta a kedvenc romantikus filmjét, hogy egy picurkát megpihenjen. Egész nap úgy futkosott, mint a mozgólépcső́n. Takárított, mosott, vasalt, játszott a lányával. Estére már ugy erézte, mintha téglák ló́gnák a lábán, és alig kapott levegő́t. A szeretetet és törődést csak a képernyőn látta. Férjétől viszont a mezék hónapja óta nem hallott egy jó szót sem. Attila folyton csak a hibát kereste benne, mintha minden baja miatt ő lenne a felelős.
– Én rógtönzőttem egy napot, hogy eltartsalak titeket, te meg itt ülsz a nyakamon és bambulsz a tévé́be! – folytatta. – Anyám megmondta, hogy lúzer vagy, én meg bolond voltam, hogy nem hittem neki. Azt hittem, egy családdal könnyebb lesz az élet.
Az igazságtalan volt, de Zsófi csak fintorgott. Sokszor próbálta megmagyarázni, mit csinál, míg nem volt otthon. De Attila szándékosan nem vette észre se a fényes padlót, se a rendbe rakott ruhákat, se a hútőben a kétnapra elegendő élelmiszert. Azt folytatta:
– Mit hallgatsz? Nincs mit mondani? Még a vacsorát se melegíted fel! Csak a sorozatok járnak a fejedben! Csak olyan lúzerek, mint te, néznek ilyeneket. Anyám már rég a kütő́ben locsolkodna, te meg nem akartál anyóssal élni!
– Hát éld csak anyúddal! – vágott vissza Zsófi, hangosabbra téve a tévét. – Ha nem tudsz a feléd beszélni, készitsd magadnak a vacsorát!
Nem akart veszekedni, mert a szomszédos szobában aludt a kislánya. De Attila dühös pillantást vetett rá, majd büszkén kiment a kütő́be.
– Emlékezz erre! – dörmögte még visszafelé.
Zsófi a film felét se fogta fel, annyira ideges volt. Szíve gyorsan verdült a sértettségtől. Hogy léhet ez? Attila milyen szépen udvarolt neki, kérte, hogy vegye el, aztán a házasságban csak az önző panaszkodás maradt. Szavai – *”értelmetlen”*, *”lusta”* – úgy fájtak, mintha ké́ssel döfnék.
Valójában Zsófi mintaháziasszony volt. A kislánya gyakran betegedett, ezért nem adta bolcsibe, három éves koráig. A GYED után dolgozni akart menni, hogy ne mondhassa rá senki, hogy *”a nyakán ül”*. De hogyan é́rhetne el a férje figyelmét? Hogyan érthetné meg, hogy értékelje a munkáját, tisztelje őt anyaként és felésként?
Zsófi elgondolkozott. A családi élet, amire vónágyódott, messze volt a valóságtól. Melég szeretetre és támogásra vágyott, nem a végtelen bántásokra. Tegnap Attila összefutott velük az utcán, amikor a gyermekorvosról jöttek. Se mosoly, se szó, csak elment melletük, mintha idegenek lennének. Válásra nem gondolt még: hova menjen egy gyerekkel? A szülei távol laktak. De tovább így nem bírta.
Elhatározta, hogy megkeresi Évát. A báratnője két éve vált el, és szabadon élt, senkitől függetlenül. *”Bárcsak én is így élnék!”* – gondolta Zsófi, miközben letörölte a könnyeit. Odament az ablakhoz, hogy Attila ne hallja, és tárcsázta a számát.
– Évi, szia! Hogy vagy? – re– Minden rendben, de te úgy hangzol, mintha Attila megint megborítana – felelte Éva, miközben Zsófi végre kibeszélte magát, és a sóhaja után egy csöndesen törődő terv született bennük, hogy a családi harmónia visszatérjen.
