Zsuzsanna mindig úgy képzelte el az esküvő napját, mint egy mesét. Mindennek tökéletesnek kellett lennie: finom ruha, mosolygó vendégek és egy boldog vőlegény az oldalán. De már a reggeli órákban minden elkezdett elromlani.
Először a sminkes – akit a lelkes vélemények alapján választott – nem jelent meg. Ezután a vőlegény elakadt a forgalomban, és neki a szüleivel kellett eljutnia az anyakönyvi hivatalba. És mintha ez nem lett volna elég, egy fekete, baljós macska futott át az utcán…
„Anyu, talán ez valamilyen jel? Talán egyáltalán nem kellene megházasodnom?” kérdezte Zsuzsanna idegesen, miközben rágta az ajkát.
„Lányom, ne képzeld el a dolgokat túlzásba. A macskák azt csinálják, amit akarnak. Ha szereted Márkot, nem kell aggódnod az apróságok miatt,” válaszolta az anyja.
De amikor a fotós bejelentette, hogy a lerombolt fényképezőgép miatt nem jön, Zsuzsanna majdnem sírni kezdett. Úgy tűnt, mintha az egész nap ellene fordult volna.
Minden azonban megváltozott, amikor meglátta szeretettjét. Márk olyan szeretettel nézett rá, hogy minden balszerencse a háttérbe szorult. Megnyugodott, és rájött, hogy a legfontosabb az, hogy együtt vannak.
Hirtelen az anyósának hangja hasított át a levegőn, mint egy fagyos szél:
„A családotok még egy fillért sem adott erre az esküvőre! Nem vagytok itt szívesen!”
Zsuzsanna megdermedt. Ránézett az anyjára, miközben csendben szorította az apja kezét. Senki sem szólt; egyszerűen csak megfordultak és elindultak a kijárat felé.
Zsuzsanna várta Márk reakcióját. Remélte, hogy mellette áll, és azt mondja, hogy minden csak egy félreértés. De ő csendben maradt – épp mellettében állt és… semmit sem mondott.
A vendégek „Keserű!” kiáltottak, de a szívében nem volt semmiféle öröm. Ránézett a vőlegényre, aki éppen megpróbálta megcsókolni, mintha semmi sem történt volna. És abban a pillanatban rájött: tévedett. A választásában, az álmaiban, abban a bizalomban, amit egy olyan férfiba vetett, aki nem védte meg őt.
Zsuzsanna megfordult és elszaladt az étteremből. Márk még meg sem próbálta megállítani őt.
Az épület kijárata előtt várta a szülei autója. Az anyja odalépett hozzá, megölelte őt, és letörölte az arcáról a könnyeket.
„Lányom, gondold át. Talán megéri visszajönni?” suttogta.
„Anyu, mi lesz ezután? Egy családban élni, ami megaláz? Várnom kell, amíg arra kényszerítenek, hogy ‘megfelelő’ feleség legyek? Nem, anyu. Én magam választottam az utamat.”
Távolból hallatszott Márk hangja. Bizonytalanul állt, és kereste a megfelelő szavakat.
„Zsuzsanna, ne csinálj drámát ebből a helyzetből. Csak pénzről van szó. Tényleg megéri tönkretölteni a jövőnket emiatt?”
Levette az eljegyzési gyűrűt, és átadta neki.
„Itt a te ‘jövőd’. Vedd el.”
„Zsuzsanna, ez rossz előjel…” morfondírozott.
Keserűen mosolygott. Még hány jelet kellett látnia, hogy rájöjjön, ez a kapcsolat hiba volt?
„Nem akarok része lenni ennek a családnak. Köszönöm, hogy időben felnyitottad a szemem.”
Beszállt az autóba, és az apja beindította a motort. Amikor a jármű elindult, először érezte a nyugalmat azon a napon.
Néhány nappal később Zsuzsanna benyújtotta a válóper kérelmét. Minden gyorsan ment: vagyon nélkül, gyerekek nélkül, közös jövő nélkül.
És nem bánta meg semmit.
