A titkos rejtegetés ára: Viktor bácsi és a kis öregasszony
Zsófia kiment a kertbe, hogy kiszárítsa a kimosott ruhákat. A nap úgy sütött, mintha nyár közepén járnának, minden azonnal megszáradt. Szokás szerint átnézett a kerítésen – a szomszédok udvarára. Ott látta, amint Viktort, a szomszédját ide-oda rohangászva valamit keresi. Látta, ahogy a tornác alá les, átkutatta a pajtát, még a pad alá is benézett.
“Viktor bácsi, mit vesztett el? A tegnapot?” – kacagott Zsófia.
De a férfi meg sem fordult, csak intett egyet és bement a házba. Zsófia vállat vont és épp visszafordult, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és sírva beözönlött Marika – Viktor felesége.
“Marikám, mi történt?” – ijedt meg Zsófia.
“Hogy tehette ezt?” – zokogta a szomszédasszony. – “Hogy gondolhatta ezt?”
Zsófia összevissza simogatta a barátnőjét, de nem értette az egész helyzetet. Mindig is békésnek látszott a két ember kapcsolata – sem veszekedés, sem sértődés, csak virágzó kert és friss sütemény illata.
Viktorék egy szép kertes házban éltek Szeged külterületén. A ház olyan volt, mint egy képeslap: nyáron virágokkal teli, télen gondosan felsöpört ösvényekkel. A lányuk már férjnél volt, a fiuk, Béla pedig éppen a főiskolát fejezte be. Viktor mérnökként dolgozott, Marika pedig a helyi szövőgyárban volt varrónő. A szomszédok – Zsófia és Józsi – régóta barátságban voltak velük, együtt ünnepeltek, segítettek egymásnak.
Volt azonban Viktor bácsinak egy furcsasága: imádta a titkos rejteket. Pénzt dugdosott mindenféle helyre: a pajtában, a virágágy alatt, még a kerti padló alá is. Nem azért, mintha el akarná rejteni – egyszerűen így érezte biztonságban. Aztán persze elfelejtette, hová tette, és kezdődött a nagy keresgélés.
Marika tudott erről. Fiatalon még veszekedtek miatta, aztán csak legyintett – úgysem változtat rajta. Sosem vette el a pénzét, még ha véletlenül is rátalált. Huszonhat év házasság megtanította a türelemre.
Aznap reggel Zsófia ismét látta, ahogy Viktor az udvaron járja minden sarkát, hogy megtalálja a legújabb “kincseit”. Nevettek rajta:
“Megint elvesztette a titkos tételt, öreg?”
De fél órával később Marika rohant be Zsófiához, vörös szemmel, könnyek között. Lefektette a szomszédasszonyt, teát öntött neki, kisült süteményt tett elé.
“Képzeld,” – zokogta Marika – “azzal vádolt, hogy elloptam tőle pénzt! Azt mondta: »Te találtad meg és elvetted!« Ez Viktor! Ugyanaz, aki mindig azt hajtogatta: »Te vagy az én szentségem.« Most meg én vagyok a tolvaj? Pedig sosem nyúltam a rejtekhelyeihez, még ha sokszor bele is botlottam!”
Zsófia meglepődött. Ilyet Viktórtól nem várt volna. Marika csendes, gondoskodó, a legkedvesebb teremtés. Őt megsérteni olyan lett volna, mintha egy szentélybe köpött volna.
“Marikám, ne vedd a szívedre. Mindent emlékezetbe hoz, megtalálja a “kincset”, és térdepelni fog azért, hogy megbocsáss.”
“Nekem nem kell! Jövő héten szabadságra megyek anyámhoz a faluba. És nem jövök vissza! Éljék egyedül a pénzével!”
Közben Viktor a falut járta, hogy megtalálja nemcsak a pénzét, de a feleségét is. Betért a kisboltba, ahol Kati, Marika barátnője dolgozott.
“Kati, nem láttad Marikát?”
“Nem, nem jött erre. Elvesztetted a kis öregasszonyt? Visszajön. Nem olyan, aki csak úgy otthagyná.”
Viktor hazafelé ment, és út közben összefutott a fiával. Béla éppen a barátnőjével, Évával sétált. A lány kezében egy pompás vörös rózsabokor volt.
“Éva, szülinapod van?” – kérdezte Viktor, eszébe jutva, hogy a fiú nemrég kért tőle pénzt ajándékra.
“Igen, tizenkilenc! Ma este barátokkal megyünk egy étterembe,” – mondta boldogan a lány.
Viktor mosolygott, de belül fájt valami. Ő biztosan nem adott pénzt a fiának – emlékezett rá. Honnan van a virág?
Felhívta Bélát:
“Fiam, honnan vetted a pénzt az ajándékra?”
“Apa, tegnap véletlenül találtam a verandán – egy doboz alatt. A hátizsákomat kerestem, és ott volt egy boríték. Tudtam, hogy a te elrejtésed. Aztán elfelejtettem szólni…”
Viktor elhallgatott. A szégyentől és megkönnyebbüléstől szorongatta a telefont:
“Rendben, fiam… Ne bántsd Évát.”
Most csak Marikát kell megtalálnia. És bocsánatot kérni.
Bement a szomszédokhoz. Józsi épp javította a kaput, meglátta Viktort – nevetett:
“Hát jól összeraktad, öreg. Marika nálunk van, Zsófia megnyugtatja. Mégis, a feleségének azt mondani, hogy tolvaj! Szerencséd van, hogy nem pakolt még össze.”
“Tudom…” – morogta Viktor. – “Na, megyek kibékülni. A pénzem meg Bélánál landolt, virágot vett a lányának.”
“Derék fiú!” – kiáltotta le a tornácról Zsófia. – “Most meg gondold át, mivel csalogatod vissza Marikát!”
Viktor elgondolkozott, hazarohant, összeszedte minden “titkos” borítékját, beült a kocsijába és elhajtott. Egy óra múlva visszatért – egy fekete zacskóval a kezében.
Odament Marikához:
“Bocsáss meg, bolond vagyok. Nem tudom, mi járt a fejemben. Gyere haza, kérlek.”
Marika hunyorogva nézett rá, de látszott, hogy a szíve meglágyult.
“Nem megyek…” – mondta makacsul, de már sírás nélkül.
“Hoztam neked valamit. Emlékszel, aViktor pedig azóta sem dugdos pénzt titokban – túl félt, hogy Marika nélkül marad, hiszen nélküle olyan az élete, mint egy kert virágok nélkül.
