— Apa, van egy hír. A szomszéd lány, Lili… terhes. Tőlem — mondta Gergő, alig lépett be az ajtón.
Béla, az apa, egy pillanatra megfagyott, majd nyugodtan válaszolta:
— Hát akkor vedd el.
— Mármint mi?! Még fiatal vagyok, korai nekem a család, főleg úgy, hogy nem is járunk komolyan…
— Tényleg? — húzta fel a szemöldökét az apa. — Szóval a lány körül ugrálni már férfi dolog volt, de amikor a következményekre kerül a sor, hirtelen gyerek lesz belőled. Ahogy mondod. — És anélkül, hogy tovább magyarázkodna, hangosan hívta a feleségét: — Klári! Gyere ide egy percre!
Klári bejött a konyhába, kötényével törölgetve a kezét:
— Mi történt?
— Figyelj csak. A fiunk becsinált egy gyereket, de nem hajlandó feleségül venni. Lili, a szomszéd lánya. Tőle van terhes. Ő meg a bokorba bújt.
Klári meg sem lepődött. Keményre zárt az arca:
— És jól teszi. Miért hozzon haza egy vadidegent? Manapság okosak a lányok — megkeresik, ki a jobb anyagi helyzetben, becsúsznak, aztán jön a „vegyél el”. Aztán kiderül, hogy még csak nem is tőle van. Csináltassa meg a tesztet. Amúgy meg minek nyomjuk rá Gergőt, még csak fiatal. Férfi, nehéz volt ellenállnia. De nem az én dolgom más gyerekét eltartani.
Béla mélyet sóhajtott, majd halkon mondta:
— És ha mégis az ő gyereke?
— Ha mégis? Miért kéne felelősséget vállalnunk? Mondd meg neki, csináltassa meg a tesztet, aztán kiderül.
Megfordult és kiment a konyhába, Béla pedig a fiával maradt.
— Tudod, én is voltam fiatal — kezdte az apa. — Szerettem egyet, de a másikat vettem feleségül. Nem szerelemből, hanem felelősségből. Mert a férfi nemcsak a szenvedélyről szól, hanem a választásról és a következményekről is. Anyád akkor várandós volt. Nem tudtam, működhet-e köztünk a dolog, de azt tudtam — a gyerek nem tehet róla. Az én vérem, az én lelkiismeretem. És tudod, Gergő, minden ellenére soha nem bántam meg, hogy mellette maradtam.
Három hónap telt el. A DNS-teszt egyértelmű volt: 99,9%-os valószínűséggel Gergő a gyermek apja.
— Na és? — rántott egyet a vállán Klári, amikor Béla az asztalra tette az eredményt. — Igen, az apja. De ez nem jelenti azt, hogy Lili ebbe a házba költözik. Nem léphet be ide. Ezt én mondom!
Gergő ült, nem merte az apjára nézni. Az arcáról leolvasható volt: anyja pártját fogta. Hallgatott, ökölbe szorított kézzel, de nem szólt.
Béla lassan felállt az asztaltól:
— Ha már ketten meghoztátok a döntést, most hallgassátok meg az enyémet.
Halk, de acélos hangon folytatta:
— Amíg élek, az unokám nem nélkülöz. Megveszem a földet, felépítem a házat, és ő — az én unokám — megkap mindent, amit megszerzek. Ti ketten viszont ne számítsatok többé rám. Nem veszek részt ebben a szégyenben. Gergő, ezentúl nem a fiam számítasz. Mindenem a gyereké lesz. Egy forintot sem kaptok tőlem.
Klári felpattant:
— Megőrülted? A saját fiadtól vonod meg az örökséget?!
Béla nem válaszolt. Csak megfordult és kiment, figyelmen kívül hagyva a kiabálást. Gergő mozdulatlanul állt, nem hitte el, hogy az apa komolyan gondolta. De tudta: ha Béla ígér, be is tartja.
