Erzsébet néni épp a kötését rakta félre, amikor meghallotta a zajt. Valaki bíbelődött a bejárati ajtó zárjával. Ismerős hang volt, de ilyen időben nem várt senkit. Fél tíz volt, a szomszédok már aludtak, és az unokája, Lili, csak hétvégén jár át.
A zár kattant, az ajtó nyikorgott. Az előszobából nehéz léptek és valakinek a szuszogása hallatszott.
„Ki az?” – kiáltotta Erzsébet néni, megmarkolva a botját.
„Anyu, én vagyok” – hangzott a válasz.
A szíve megugrott. Ezt a hangot másfél éve nem hallotta. A fia, Miklós, egy ivászat után eltűnt, és azóta nem mutatkozott. Csak néha küldött SMS-t, hogy él, és ennyi.
„Miklós?” – kérdezte bizonytalanul.
„Igen, anyu, én vagyok. Ne ijedj meg.”
Erzsébet néni felállt a fotelből, botjára támaszkodva az előszobába ment. Világot gyújtott. A küszöbön állt a fia, borostásan, egy gyűrött dzsekiben és koszos farmerben. Nem nézett ki jól, de a lényeg: józan volt.
„Miklós!” – átölelte, a kellemetlen szag ellenére. – „Fiam, de hiányoztál!”
„Én is, anyu. Bocsáss meg” – ölelte vissza. – „Tudom, mit műveltem.”
Erzsébet néni egy lépést hátralépett és figyelmesen nézte a fiát. Lesoványodott, beesett szemekkel, de tiszta tekintettel. Nem ittas.
„Gyerünk, gyerünk” – szaladozott. – „Ülj le az asztalhoz, melegítek valamit.”
„Anyu, várj” – Miklós megfogta a kezét. – „Nem egyedül jöttem.”
„Hogyhogy nem egyedül?”
Az ajtó felé fordult és halkan szólt:
„Gyere be, ne félj.”
A háta mögül előbukkant egy pici alak. Egy 5-6 éves kislány, koszos rózsaszín ruhában és kopott szandálban. Világos, göndör hajú, nagy szürke szemei ijedten lestek körbe.
Erzsébet néni felkiáltott.
„Ki ez?”
„Anyu, ismerd meg: ez Noémi” – Miklós a vállára tette a kezét. – „A lányom.”
„A lányod?” – Erzsébet néni lecsücsült a hallban lévő zsámolyra. – „Miféle lány? Honnan?”
„Hosszú történet, anyu. Először etessük meg, megfürdetjük. Fáradt, egész úton ide jöttünk.”
Noémi apjához bújt és hallgatott. Csak a nagy szemei jártak, felfedezve az ismeretlen helyet.
„Persze, természetesen” – kapott magát Erzsébet néni. – „Kicsim, éhes vagy? Ennél valamit?”
A kislány bólintott, de továbbra is Miklós mellett maradt.
„Gyerünk a konyhába” – Erzsébet néni sántikálva ment előre. – „Azonnal csinálok valamit.”
Miklós leültette a lányát az asztalhoz, maga is mellé ült. Noémi kíváncsian nézelődött. A konyha kicsi volt, de hangulatos. Virágok az ablakpárkányon, csipkefüggöny, régi öntöttvas fazék a polcon.
„Anyu, van valami gyereknek való? Tej, kása?” – kérdezte Miklós.
„Tej van, felmelegítem. A kását gyorsan megfőzöm” – sietett Erzsébet néni. – „Szereted a búzakását, kislány?”
Noémi újra bólintott.
Amíg a nagymama főzött, Miklós mesélt a lányának, hol vannak.
„Ez a nagymama házNoémi végre biztonságban érezte magát, ahogyan a nagymama meleg takaró alá burkolta, és mikor a fia később elmesélte, hogy végre megtalálta az útját, Erzsébet néni mosolyogva törölte le egy könnycseppet, tudván, hogy most már minden rendben lesz.







