Ibolya Kovács letette a kötést és fülelt. Valaki matatott a bejárati ajtó zárjával. A hang ismerős volt, de nem számított senkire ilyen késő este. Kilenc óra múlt, a szomszédok már aludtak, az unokája, Zsófi pedig csak hétvégén jött át.
A zár kattant, az ajtó nyikorgott. Az előszobából nehéz léptek és valami horkoló hang hallatszott.
– Ki az? – kiáltotta Ibolya, megmarkolva a botját.
– Anyu, én vagyok – válaszolt egy ismerős hang.
A szíve megdobbant. Ezt a hangot másfél éve nem hallotta. A fia, Bence, itthagyta őt egy ivászat után, és azóta nem jelent meg. Néhány sms-t küldött, hogy él, és ennyi.
– Bence? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen, anyu, én vagyok. Ne ijedj meg.
Ibolya felállt a fotelből, botjára támaszkodva, és az előszobába ment. Világot gyújtott. A küszöbön állt a fia, amit elhanyagolt szakáll borított, összegyűrött dzsekiben és koszos farmerban. Rosszul nézett ki, de a lényeg: nem volt részeg.
– Bence! – átölelte, a szaga ellenére. – Fiam, mennyire hiányoztál!
– Én is, anyu. Bocsáss meg – szorította magához. – Tudom, mennyi bajt okoztam.
Ibolya kicsit eltávolodott és figyelmesen nézte a fiát. Lefogyott, a szeme bemélyedt, de a tekintete tiszta volt. Nem volt ittas.
– Gyere, gyere – kezdett idegesen mozogni. – Ülj le az asztalhoz, melegítek valamit.
– Anyu, várj – fogta meg a kezét Bence. – Nem egyedül jöttem.
– Hogyhogy nem egyedül?
A fiú az ajtó felé fordult és halkan szólt:
– Gyere be, ne félj.
A háta mögül előbukkant egy apró alak. Egy öt-hat éves kislány, koszos rózsaszín ruhában és kopott szandálban. Világos, göndör haj, nagy szürke szemek, amelyek ijedten nézelődtek.
Ibolya felsóhajtott.
– Ki ez?
– Anyu, ez itt Lili – tette a kezét a kislány vállára Bence. – A lányom.
– A lányod? – Ibolya leült az előszobában egy zsámolyra. – Milyen lány? Hogyhogy?
– Hosszú a történet, anyu. Először etessük meg a kicsit, mossuk meg. Fáradt, egész nap utaztunk.
Lili apjához bújt és hallgatott. Csak a nagy szemei jártak körbe, figyelve az ismeretlen helyet.
– Igen, persze – riadt fel Ibolya. – Kicsim, éhes vagy? Szeretnél enni?
A kislány bólintott, de továbbra is Bence mellé bújt.
– Gyertek a konyhába – Ibolya sántikálva ment előre. – Azonnal főzök valamit.
Bence leültette a lányát az asztalhoz és mellé telepedett. Lili kíváncsian forgatta a fejét. Ibolya konyhája kicsi volt, de hangulatos. Virágok az ablakpárkányon, csápos függönyök, egy régi fazék a polcon.
– Anyu, van valami gyereknek való? Tej, kása? – kérdezte Bence.
– Van tej, azonnal melegítem. A kását gyorsan megfőzöm – izgult Ibolya. – Szereted a rizskását, kicsim?
Lili újra bólintott.
Amíg a nagymama főzött, Bence mesélt a lányának, hol vannak.
– Ez a nagymamád háza – mondta halkan. – Itt nőttem fel. Látod, milyen szép virágok? Holnap, ha szép idő lesz, megmutatom az udvart. Van hinta is.
– És anya mikor jön? – szólalt meg először Lili vékony hangon.
Bence habozott.
– Lilike, anya nem jön. Emlékszel, erről beszéltünk?
A kislány lehorgasztotta a fejét.
– Meghalt?
– Igen, drágám. Meghalt.
Ibolya, aki háttal állt nekik a tűzhelynél, összerezzent. Milyen anya? Mi történt? Milyen meglepetések várnak még a fiától?
Lili elé tett egy tányér rizskását és egy pohár meleg tejet.
– Egyél, kicsikém. Aztán megfürdetünk és lefekszünk aludni.
Lili óvatosan megkóstolta a kását. Látszott, hogy ízlik, mert mohón evett.
– Finom? – kérdezte Ibolya.
– Aha – bólintott a kislány, tele szájjal.
– Ügyes vagy. Egyél csak.
Bence is evett, bár nem volt étvágya. Folyton a lányára pillantott, megigazította neki a szalvétát, közelebb tolta a tejes poharat.
– Bence – szólt halkan Ibolya –, beszélnünk kell.
– Tudom, anyu. De először altassuk el Liliket.
A kislány alig bírta nyitva tartani a szemét. Az út biztosan fárasztó volt.
– Gyere, kincsem – fogta meg a kezét Ibolya. – Megfürdetünk és aludni mész.
A fürdőszobában segített neki levetkőzni. A ruha valóban koszos volt, a szandál elhasználódott. A ruhája alatt egy sovány gyermektestet talált, tele zúzódásokkal.
– Lilike, mi ez? – kérdezte óvatosan a nagymama, a karján és lábán lévő sötét foltokra mutatva.
– Elestem – válaszolta röviden a kislány.
– Gyakran esel?
Lili vállat vont és nem válaszolt.
Ibolya megtöltötte a kádat meleg vízzel, beültette a lányát. Az csöndben ült, babrált a habbal, néha ránézve a nagymamára.
– Hogy hívnak? – kérdezte hirtelen.
– Ibolya Kovács. De mondhatsz csak nagymamának.
– Nagymama – ismételte Lili, mintha kipróbálná az új szót.
– Így van. Hány éves vagy?
– Öt. Hamarosan hat.
– Már nagy vagy. Hamarosan iskolába mész.
Lili bólintott.
– Anya azt mondta, hogy okos vagyok. Már tudok olvasni.
– Ügyes vagy! Holnap felolvasol nekem, jó?
A kislány mosolygott, először az este folyamán.
A fürdés után Ibolya egy nagy törölközőbe csavarta az unokáját és a saját ágyába vitte. Gyerekágy nem volt, ideiglenesen az ő széles ágyán feküdt le.Ibolya megsimogatta Lilikes haját, és azt gondolta, hogy bár sok fájdalom és kérdés maradt, most már hármukban megtalálták egymásban azt a szeretetet, ami minden sebet begyógyít.







