Boglárka az ágyon feküdt, szemét behunytva. A szemben lévő ágyon Ilona ült, keresztbe tett lábakkal, és hangosan olvasott a tankönyvből. Boglárka telefonja felcsendült egy népszerű dallammal. Ilona becsapta a könyvet és szemrehányóan nézett a barátnőjére.
A lány kelletlenül vette fel a telefont. Egy pillanat múlva már ült az ágyon. Aztán letette a készüléket, felugrott és ide-oda rohangált a szűk szobában, cuccokat gyömöszölve a sporttáskába a szekrényből.
“Hová készülsz? Mi történt?” – aggódott Ilona.
“A szomszéd hívott, anyukámat kórházba szállították, szívroham.” – Boglárka becsukta a táskát, majd az ajtóhoz ment, ahol a lányok kabátjai lógtak és a csizmák, bakancsok álltak.
“Holnap vizsga van. A kórházban vigyáznak rá. Majd ha megírod, utazhatsz.” – mondta Ilona, felállva az ágyról, és nézte, ahogy Boglárka a lábára húzza a csizmát.
“Figyelj, Ilonka, magyarázd el a dékáninak, majd visszajövök és megoldom. A szünetben pótolom a vizsgát. Na, negyven perc múlva indul a buszom.” – Boglárka már a kabátját gombolgatta.
“Majd hívj, hogy mi van anyukáddal!” – kérte Ilona, de Boglárka már kirohant a szobából. A vékony ajtó mögött távolodó sarkak kopogása hallatszott.
Ilona vállat vont és visszatért a szobába. Észrevette Boglárka ágyán a telefon töltőjét, megragadta és mezítláb rohant utána a barátnőjének.
“Boglárka! Boglárka, állj meg!” – kiáltotta, lefelé szaladva a lépcsőn.
A bejárati ajtó lent becsapódott. Ilona átugrott három lépcsőfokot, odafutott az ajtóhoz, kilökte és majdnem kizuhant az utcára.
“Boglárka!”
A lány hátranézett, meglátta Ilona kezében a kábelt, és visszafordult érte.
“Köszönöm.” – És már megint futott tova.
“Sarlós, mit műveltetek itt? Az egyik majdnem betörte az ajtót, a másik mezítláb kirohant az utcára. Túl sok füvet szívtak, vagy mi?” – az asztalnál ülő portásnő felállt.
“Bocsánat, Zsófia néni, mi nem dohányzunk.” – mondta Ilona, tipegve egyik lábáról a másikra. A mezítlába fúrt a homokszemek és apró kavicsok, amit a csizmák és bakancsok hoztak be az utcáról. A kollégium bejárata előtt vastagon szórtak sót a jégre.
“Boglárka anyukája kórházba került. Hideg van, mehetek?” – kérdezte Ilona, és válasz nélkül visszafutott a lépcsőn.
“Jézusom!” – Zsófia néni nehezen visszaült a székére és keresztet vetett. – “Óvjon és őrizzen!”
Ilona visszatért a szobába, letörölte a homkot a lábáról, elrakta Boglárka széthányt cuccait, felhúzta a papucsát és a vízforralóval kiment a konyhába. Holnap vizsga volt, felmelegítette magát egy forró teával, és újra nekilátott a tanulásnak.
Már sötétedett, amikor az ajtón óvatosan kopogtak.
“Ki az?” – kiáltotta Ilona, de senki sem válaszolt.
A lány sóhajtott, felállt az ágyról és kinyitotta az ajtót.
“Szia!” – előtte Béla állt, egy szerény csokor virággal a kezében.
“Gyere be.” – Ilona megvárta, míg Béla belép a szobába, és csak akkor mondta el, hogy Boglárka hazautazott.
“Neki holnap vizsgája van.” – csodálkozott a fiú.
“Elmegyek a dékánihoz, elmagyarázom, hogy anyukája beteg, a szünetben pótolja.” – Ilona nem vette le a szemét a virágcsokorról.
“Neked hoztam.” – Béla átnyújtotta neki a virágot.
“Köszönöm. Teát kérsz?” – A lány a csokorral odament az ablakhoz, és elővette a polcról az üvegpoharat.
“Értem megyek vízért, te meg vedd le a kabátod.” – mosolygott és kiment a szobából.
Béla lehúzta csak a bakancsát, két lépést tett és Boglárka ágya mellett termett. Leült és végighúzta a kezét az olcsó takarón, mintha a lányt simogatná.
Visszatért Ilona, az asztalra tette a virágos üveget, egy lépést hátralépett és csodálta a csokrot.
“Szép. Milyen virág ez?”
“Szagos borsó.” – válaszolta Béla. – “Mennem kell.” – Felállt az ágyról.
“Ti elmentetek volna valahova Boglárkával?” – sietve kérdezte Ilona. Nem akarta, hogy a fiú elmenjen.
“Igen. Sikerült jegyet szerezni a koncertre.”
“Igazán? Akkor vigyél el engem is. Minek vesztegessenek a jegyek.”
Béla habozott.
“Neked holnap vizsgád van.”
“Na és?” – legyintett Ilona. – “Egész nap tanultam, itt az idő egy kis pihenésre.”
Béla gondolkozott. Boglárka elutazott, a jegyek pedig kárba vesznek. Még csak most kezdték találkozni Boglárkával, semmi komoly. A koncertre menni a szobatársával nem árulás lenne, ugye?
“Gyerünk.” – mondta.
“Hurrá!” – Ilona örömében felugrott és tapsolt. – “Várj ki az ajtó elé, felöltözöm.”
“Ja, igen.” – Béla gyorsan felhúzta a bakancsát és kiment.
Öt perc múlva Ilona kijött a szobából. Béla észrevette, hogy megfésülte a haját és felkente a száját, a szempilláját is megfestette. Hogyan tudott ilyen gyorsan?
“Menjünk, mert elkésünk.” – siettette.
A koncerten Ilona táncolt, ugrált felemelt kézzel és kiabált mindenkivel együtt az öröm mámorában. Időnként Bélára pillantott. Ő is átvette a lány hangulatát, lazított és ő is kiabált a többiekkel.
Aztán gyalog mentek haza, hevesen vitatva a koncertet.
“Nekem ez tetszett a legjobban.” – Ilona dúdolt egy dallamot.
“Áh. És még…” – Béla is énekelt, megismételt pár angol szót.
Így értek haza a kollégiumhoz.Béla és Boglárka élete tovább folytatódott, de aznap esti koncert titka örökre összefonta sorsukat, mint a szagos borsó indái a régi kollégium ablakán.







