Na végre… vagy még csak most kezdődik
Amikor Marika feleségül ment, eszébe sem jutott, hogy a jövendőbelije, Béla, régóta rabja volt egy veszélyes függőségnek. Gyorsan találkoztak, a szerelem forgatagba kapta őket, és már pár hét múlva megkérte a kezét – kissé ittasan, a pálinkaszagtól izzadtan:
– Marikám, mi lenne, ha összeházasodnánk? – lihegte, és a falra támaszkodott.
– Te biztos itt vagy… – dünnyögte ő kissé meglepődve, de inkább csak csodálkozva, mint mérgesen. Végül is férjhez akart menni: minden barátnőjének már volt gyűrűje.
– Örömömben iszom – nevetett Béla –, hiszen ünnep van, megkértelek a kezed!
– Rendben, de egy feltétellel: ivás csak ünnepekkor – figyelmeztette.
– Hát éppen most van ünnep – tréfálkozott ő.
Fiatal, naiv, szerelmes – Marika nem tudta, hogy Béla apja egész életében ivott. És a fiú már régóta követte apja példáját, csak épp az anyja, Piroska néni, tehetetlenül legyintett:
– Te magad is elittasodtál, most meg a fiad is ugyanoda viszed!
– Hadd nőjön férfivá! – vágott vissza a férje, miközben ebédnél töltött a fiának egy pohárkát.
A lakodalom után a pár Marika nagymamájától örökölt kis egy szobás lakásba köztözött. Eleinte még tűrhető volt: Béla dolgozott, rendszeresen haza is jött, bár gyakran pálinkaszaggal. Mindig volt valami “indok”:
– Pistának megszületett a fia, hogy ne ünnepeljünk? Gábornak születésnapja van, mondtam egy pohárkát… Imre bácsi a kertjében kínált – nem udvariasz nemet mondani…
Aztán megszületett a fiuk – Miki. De az apaság semmit sem változtatott Bélán. Egyre ritkábban jött haza, a gyereket is kerülte.
– Miért nem foglalkozol a fiúnkkal? – kérdezte szemrehányóan Marika.
– Te magad mondod: ne lélegzess rá pálinkát. Ezért nem megyek közel – legyintett.
– Akkor hagyd abba az ivást! Meddig akarod még? – könnyek ömlöttek az arcán.
Nyolc év telt el. Az alkohol Bélának a mindennapjai része lett. Munkát vesztett, egyik helyről a másikra. Marika húzta magában az egészet, hála Piroska néninek, aki segített – vett ruhát az unokának, pénzt is adott, ha kellett.
– Marika arany – panaszkodott Piroska a nővérének. – De a fiú… egyre rosszabb. Már fel sem ismerem.
Béla árnyéka lett önmagának: lefogyott, fogai kihullottak, semmi érdeklődés az élet iránt. Szeretet, gondoskodás – semmi sem maradt.
– Válj el tőle – tanácsolták mind: barátnők, kollégák, még a szomszédok is.
De Marika sajnálta a férjét. Mint egy kóbor kutyát. Addig sajnálta, amíg rá nem ébredt, hogy Miki felnő, lát mindent, magába szívja, és már ő sem akar otthon lenni, ahol a baj szaga leng.
Akkor így szólt a anyósához:
– Piroska néni, nem bírom tovább. Elválok.
– Nem lehetne kezeltetni? – kérlelte halkan a nő. – Talán még nem késő…
– Meddig kezeltétek a tiéteket? – vágott vissza Marika keserű mosollyal. – Azt akarom, hogy a fiam más legyen. Inkább ne is lássa soha az apját.
Piroska csak sóhajtott:
– Hát hova menjen… Persze, hozzánk. Mit tehetnék…
De volt még egy ok is. Marikának régóta tetszett egy kollégája – Andris. Nemrég került a részlegükbe: sportos, szőke, éleskék szemekkel és ritka udvariassággal. Elvált, botrány nélkül, egy másik városból költözött apjához. Az irodában a nők – néma csodálattal vagy nyíltan – próbálták felkelteni a figyelmét, de Andris távolságot tartott.
Amikor Marika beadta a válókeresetet, Bélát még csak meg sem lepte. A csomagok az ajtóbban, egy rövid beszélgetés – és elment. A szüleihez.
Két hét múlva Andris odalépett hozzá a munka után:
– Marika, lemennél velem egy kávéra? Beszélgetnénk egy kicsit.
Bólintott, arca elpirult. Ültek egy kávézóban, könnyű nevetés és komoly szavak között pedig egyszer csak ez hangzott el:
– Tudtam rögtön, hogy te nem csak egy kolléga vagy. Te vagy a végzetem – mondta ő.
Attól az estétől minden megváltozott. Persze, voltak pletykák az irodában. Főleg Ildikó részéről:
– Nahát, a mi kis szende Marikánk megfogta Andrist… Pedig én annyit próbálkoztam…
Marika csak vállat vont. Nem volt szüksége magyarázatra.
Nem sokkal később Andris megkérte a kezét. Egyszerű gyűrű, őszinte pillantás, és a szíve ismét úgy vert, mint régen.
Szombaton meghívta Piroska nénit. A lakásban pékszag terjengett, az asztalon frissen főzött tea gőzölgött.
– Van egy hírem – kezdte Marika, szíve hevesen dobogva. – Férjhez megyek. Andrishez.
Piroska néni elődörgött, aztán… könnyek között átölelte:
– Na végre… Kislányom, megérdemled a boldogságot. Segítek a lakodalom megszervezésében. Legyen a legszebb az egész városban!
Ültek az asztalánál, a ruha, a virágok, a vendégek terveiről beszélgettek. És Marika érezte: nem csak egy volt anyós maradt neki – egy barátnőt nyert. Piroska néni pedig egy lányt, akit nem szült, de szívében már rég magáévá tett.







