Az új élet útja megpróbáltatások után
Az élet nehézségeinek leküzdése és a remény megtalálása
Negyvenöt éves koromra minden szétcsúszott. A férjem elhagyott, a fiam ellenem fordította, és magam maradtam sem a kudarcokat, sem a ritka, szerény örömöket nem tudtam megosztani senkivel. Hogy legalább valahogy megéljek és megtartsam az aprócska bérelt lakást, takarítónőnek álltam a helyi általános iskolában. De a válás és a pereskedés folyamatos nyomása, valamint a gyötrő szorongás miatt egyszerűen képtelen voltam odafigyelni a munkára, és rövid időn belül az iskolából is elbocsátottak.
Ahogy mindent elveszítettem a családot, az otthont, az önbecsülést , azt éreztem, csak árnyéka vagyok önmagamnak, olykor kóbor szemétkupacnak tűnve, amit a buszmegállóban én magam söprögettem el. Egy borongós délután, miközben a Károly körúton céltalanul lépdeltem, éles fény villant az arcomba és füstszagot idéző fékcsikorgás hasított a levegőbe. Egy autó néhány centiméterre lassított le tőlem mozdulni sem tudtam a rémülettől.
A járműből egy magas, munkaruhás férfi szállt ki huncutbarna szemmel. Asszonyom, tudja, hogy az előbb majdnem meghalt? szólt rám. Csak nehezen tudtam bólintani. Talán a tekintetemben volt valami, ami megérintette. Megszelídülve megkérdezte, elkísérhet-e, majd hozzátette, egyedül veszélyes ilyen későn hazamenni. Akkor odaért egy idős asszony, Zsófia néni, kis magyar vizslájával, és így szólt a férfire: Ne bántsa, lehet, hogy most minden segítségre szüksége van.
Ezzel a mondattal furcsa fordulatot vettek a dolgok. Az idős tanítónő, Zsófia néni, később magához hívott a Szent István utcai hajléktalanszállóra, ahol önkénteskedett. Ott kötöttem ismeretséget Andrással, korábbi pszichológussal, aki életét krízishelyzetben lévő embereknek szentelte. András észrevette bennem a láthatatlan erőt, és ő lett a mentorom, barátom.
Az ő bátorítása mellett kezdtem el járni ingyenes támogatói csoportokba, próbáltam ki az alkotóterápiát, tanultam új dolgokat. Lassanként újra hittem az emberekben, megértettem: nem a múlton múlik, kinek mennyi értéke van. Minden szenvedés után is van lehetőség újrakezdeni.
Csoportos beszélgetéseken dolgoztam fel a traumákat, kézműves foglalkozásokon fejlesztettem magam, lassan irányba kerültem. Ugyanebben az időszakban a fiam, Bence is változni kezdett. Neki is fájt a családi szakadás, és András közreműködésével megtanulta, nem csak bennem keresendő minden baj oka. Szívét kinyitva kezdett újra közeledni hozzám, mi pedig apránként visszataláltunk egymáshoz.
Néhány hónap elteltével alkalmaztak a Központi Városi Könyvtárban, ahol egy csapatnyi, hasonló életsorsú nővel találkoztam. Mind elképesztő történeteket hordtunk a vállunkon, s együtt tanultunk, bátorítva egymást. Hamarosan új erő költözött belém.
A könyvtárban ismertem meg Lengyel Dórát, akinek neve szinte fogalom volt: nők jogaiért küzdött, és azok mellé állt, akiknek igazán szükségük volt rá. Ő látta meg bennem azt a tüzet, ami segített megmozdítani másokat, és elhívott a programjaihoz. Az igazi erő az, amikor végre mersz változni! mondta mindig Dóra.
Egyszerre kezdtem el pszichológiát és szociális munkát tanulni. Az egyik képzésen udvariasan mellém ült egy középkorú nő, Gyöngyi tapasztalt, inkább kemény, mint gyengéd , aki pillanatokon belül mentorommá, majd barátommá vált. Gyöngyi megtanította, hogyan védjem meg magam, miként álljak ki magamért.
A bensőségesség köztünk, Bencével, újraépült. Már nem volt kisfiú férfivá érett, önálló. Sokat sétáltunk Margitszigeten, beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Az ő szeretete késztetett, hogy napról napra erősödjek, együtt fedeztük fel: a család és a bizalom mindennél többet jelent.
Ahogy éreztem, visszatér belém az erő, önkéntes munkát vállaltam egy alapítványnál, amely hátrányos helyzetű gyerekeknek segít. Most végre másoknak is adhattam abból, amit kaptam volt, aki újra rám számíthatott.
Az önkénteskedés új célt adott. Ráébredtem: példám más nők számára is erőt jelenthet. Dórával és Gyöngyivel közös támogatói csoportot hoztunk létre; bátorítottuk egymást, tapasztalatokat cseréltünk és együtt tanultunk élni tovább.
Egy napon megszólított egy fiatalember, aki szintén kemény utat járt be. Tanár szeretett volna lenni, reményt keresett. Befogadtam, segítettem neki a tanulásban, mentorává váltam.
Életem újra megtelt lendülettel és értelmet nyert. Cikkeket írtam, konferenciákon vettem részt, megosztottam a történetemet, hogy másokat is inspiráljak soha ne adják fel. Izgatottan láttam, hogy szavaim sokakban hagytak nyomot.
Bence, látva változásaimat, maga is belekezdett álmai megvalósításába, felvételizett a Budapesti Corvinus Egyetem gazdasági karára, és célokat tűzött ki. Most már is valódi csapatként működtünk egymást támogatva és bátorítva.
Idővel egyre aktívabban vettem részt nőknek és édesanyáknak szóló projektekben, akik krízishelyzetből próbáltak szabadulni. Tréningeket, műhelyeket vezettem, tudást és saját példát adtam tovább, segítve, hogy mások is higgyenek önmagukban.
Egy nagy, társadalmi igazságosságról szóló eseményen meghívtak előadónak. Elmeséltem a magam harcait, tapasztalataimat, reményt adva mindenkinek, aki küzd. Ez az este fordulópont lett éreztem, hogy a küldetésem túlnőtt rajtam.
Magánéletemben is helyreállt a bizalom Bencével. Sokat utaztunk, terveztünk, álmodtunk rájöttünk, hogy a legfontosabb az, ha szeretetben élhetünk és megoszthatjuk egymással a jövőt.
Majd írni kezdtem: cikkek, rövid, biztató könyvek születtek. Sokan írtak vissza, hogy nekik is adtam némi erőt, és innentől már nem érzik magukat egyedül.
A legfontosabb tanulság talán az, hogy a legfájóbb élmény is lehetőség a növekedésre, reményre, szeretetre. Fontos hálásnak lenni minden útszakaszért, s elhinni: a kedves és gondolatébresztő változások teszik széppé az életet.
Így az én történetem is a kitartás, a tanulás és az újjászületés filmjévé vált minden nehézségemért hálás vagyok, mert ettől lettem az, akivé váltam. Előttem rengeteg új út, lehetőség és találkozás áll. A legfontosabb: élni minden pillanatban, hinni abban, hogy mindig van remény a szebb jövőre.
