— Teljesen elhagytad magad. Meghíztál. Nem akarok mást keresni, és esküszöm, nincs senkim a hátam mögött.
— De így nem mehet tovább. Szeretném, ha lenne egy nő, akire büszke lehetek. De téged sajnos nem tudok csodálni.
Unalmas vagy nekem, — jelentette ki a férj.
Anikó gyorsan szemeit villogtatta, hogy elűzze a könnyeit. Ennyit kapott a közel tizenöt év közös életért!
— És mit javasolsz? — kérdezte. — Váljunk el?
— Azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldás…
— És a gyerekek?
— Segítek nekik. Hétvégén átveszem őket.
— Ennyi az egész! — mérgesen elvonta a száját Anikó, és letörölte a könnyeit. — Meguntad a feleséged, és kész vagy otthagyni a gyerekeket! Vasárnapi apává válni! Nincs benned sem szégyen, sem lelkiismeret…
* * *
Anikó és Balázs egy esküvőn ismerkedtek meg. Anikó harmadik unokatestvérének az esküvőjén, a vőlegény oldaláról hívta meg Balázst. Tíz év korkülönbség ellenére Anikó rögtön tudta, hogy Balázs a sorsa. Okos, udvarias és művelt, mintha egy meséből lépett volna elő.
— Hát, te meg minek mentél hozzá, Anikó! — mondta az anyukája. — Te hülye vagy. A külsejed is középszerű. Balázs meg jóképű srác.
Anikó akkor sértődötten duzzogva elfordult, hogy ne találkozzon anyukájával a tekintetük. Később, amikor felnőtt, rájött, hogy az anyja ilyen megjegyzései miatt történt sok minden. Gyerekkora óta tönkretették az önbecsülését, és nem tanították meg, hogy tisztelje magát.
De fiatalon Anikó erre nem gondolt. Pillangók repkedtek a gyomrában, ha csak Balázsra gondolt. Fél évig jártak, és összeházasodtak. Anikónak épphogy betöltött a húsz éve.
— El fog hagyni, ne kételkedj benne! — ismételte az anyukája. — Csak pazarolod az idődet. Ő túl jó neked. Te meg csak egy szakmunkásképzőt végeztél. Az is csak egy címke — varrástanfolyam, amit mindenki csinált az én időmben. Szóval nincs is rendes szakmád!
— Köszönöm, anya, a kedves szavakat, — vágott vissza Anikó. — De én már férjnél vagyok, és magam döntök.
Pár évig, mintha örök vakációban lennének — gyakran utaztak, minden hétvégén a vidékre vagy a színházba mentek. Néha, hogy elterelje a figyelmét, Anikó varrt valami egyszerűt, például szoknyát vagy ruhát, inkább a kedvéért, nem eladásra — Balázs jól keresett, így nem volt hiányuk. Aztán megszületett Zsófi, és Anikót teljesen elnyelte az anyaság. Imádta az anyai szerepet — boldogan szentelte az életét a lányának. Először fejlesztő foglalkozásokra vitték, aztán műkorcsolyázni. Anikó nem akarta bölcsődébe adni a lányát, maga nevelte otthon. Rengeteg időt vett ez igénybe, de még így is talált időt futásra és sportra, hogy formában maradjon.
— Szerencsés vagy, Balázs! — mondták a rokonok családi összejöveteleken. — Milyen szépet fogtál ki! Mindent megcsinál a ház körül, a lányával is foglalkozik. Olyan otthon, amilyet csak lehet. Jöhetne egy második is.
— Mindenképpen jön! — mosolygott álmodozva Balázs, és szeretettel nézett a feleségére.
De a „második” nem ment olyan könnyen, mint gondolták.
— Milyen te vagy! — kárörvendett az anyukája, amikor Anikóval beszélt. — Még egy fiút sem tudsz szülni a férjednek.
— Köszönöm, anya, a támogatást! Már eleget sírok így is.
Pár évig próbálkoztak, aztán elfogadták — úgy tűnik, csak Zsófi lesz. A lány hamar megmutatta a tehetségét a műkorcsolyában, és Anikó abban talált vigaszt. Szakmai előkészítést adott neki, versenyekre vitte, még a ruhákat is ő varrta. Nagyobb örömet érzett a lányának a sikerében, mint a magáéban. Zsófinek még kilenc sem volt, amikor az edző már nemzetközi jövőt jósolt neki.
Balázs is imádta a lányát. A gyönyörű feleség és lánya a büszkesége volt. Anikó tényleg évről évre szebb lett, mert megtanulta kiemelni az előnyeit, és a férje pénzéből belefért az önképzésbe is. Persze, a háztartási dolgok és Zsófi után.
Minden hirtelen megváltozott, amikor Anikó megtudta, hogy gyereket vár. Annyira boldog volt — olyan sokáig nem sikerült, és most hirtelen, váratlanul összejött. A hetedikAmikor Zsófi aranyérmet nyert az első országos versenyén, Anikó ráeszmélt, hogy minden áldozat megérte, és végre felszabadultan úgy érezheti magát, ahogy – független nőként, aki mindent képes elérni, ha hinni mer benne.
