A régi nyaraló, ahol újra feléledt a boldogság
Bendegúz meghívta a barátait a nyaralójára. Arcukról leolvasható volt, hogy nem azt kapták, amit vártak. Néhányan még el is fordították a fejüket, amikor meglátták a kopott falakat és a benőtt udvart.
„Mit képzeltek?” – gondolta Bendegúz, figyelve a reakcióikat. „Azt hitték, valami kastélyba hozom őket? Ez csak nagymama régi kis háza, nem valami luxusvilla…”
De hamarosan füstölgő grillsütő, sistergő hús és zene hangjai töltötték meg a levegőt. Nevetés, tréfálkozás, sült kolbász, a füst illata – és az este hirtelen vidámabbá vált. A hús tökéletesre sült, a sör csordogált, a társaság pedig felvidult.
Az alvóhelyekre is volt elég hely. Néhányan a régi kanapén, mások a veranda matracán aludtak. Reggelre mindenki hazatért – jóllakottan, elégedetten.
Bendegúz maradt. Nem akart visszavonulni a zajos városba. Csendben ült, miközben a régi étkészletet bámulta a buffeten, amikor hirtelen kívülről megszólalt egy hang:
„Hé, van itt valaki?”
Kiment az ajtón és megállt. Az ösvényen egy lány állt – aranyos, kicsit szégyenlős tekintettel. Óvatosan nézett rá.
„Ön… ön a tulajdonos? Régen Anna néni és Viktor bácsi laktak itt. Ön ki?”
„Te meg ki vagy?” – vágott vissza Bendegúz. „Csalónak nézel?”
De a lány hirtelen lágyan mosolygott, majdnem melegen.
„Nem, csak… rég jártam itt. Régen Anna néni unokájával barátkoztam. Ön viszont egyáltalán nem hasonlít rá.”
„Nem hasonlítok?” – hümmögött Bendegúz. „Pedig én vagyok az, aki lennék, Dávid. Te valakit összetévesztettél.”
A lány mélyen elpirult.
„Én vagyok Luca. A bátyád, Laci volt a barátod. Engem is gyakran magatokkal hoztatok, emlékszel? Egyszer a tűznél adtál nekem egy cukorkát, mikor virslit sütöttünk…”
Bendegúz alaposan megnézte. Valóban volt valami ismerős az arcán, különösen a lelkes tekintetében. Tíz évvel ezelőtt még a nyomukban futkározott, míg ők Lacival próbáltak elmenekülni előle.
„Te vagy az?” – csodálkozott. „Az a pici, szeplős kislány?”
„Hát, most már nem annyira pici” – nevetett Luca.
Bementek a házba. Bendegúz feltette a vízforralót, Luca pedig a régi porceláncsészéket vette elő a buffetből.
„Lehet? Mindig is arról álmodtam, hogy ezekből iszom egy teát. Olyan szépek…”
Teáztak, ették a tegnapi mézeskalácsot. A falon lógó óra újra ketyegni kezdett – Bendegúz évek óta először megfújta. Mintha a régen elfeledett ház újra felébredt volna.
„Gombászni jöttem, de egyedül féltem” – vallotta be Luca, gyerekesen két kézzel fogva a csészét.
„Szereted a gombát?” – kuncogott Bendegúz. „Akkor hétvégén elmegyünk együtt?”
Még ő is meglepődött, milyen könnyű volt vele.
Aztán kezdtek találkozgatni. Minden, amit Luca megérintett, úgy éledt fel. KimosottAz ablakokat kipucolta, a régi szekrényeket kifényesítette, és úgy rendezte el a ruhákat a szekrényben, ahogy nagymama tette volna – gondosan, mindennek megvolt a helye.







