Egy kisvárosban a Duna partján, ahol az élet látszólag nyugodtan folydogál, és a családi drámák zárt ajtók mögött bontakoznak ki, a történetem a volt feleségemmel és az új feleségemmel szívembe markol. Én, Balázs, azt hittem, helyes döntést hoztam, amikor eljöttem a végtelen veszekedésektől, de most a múlt iránti vágy nyugtalanít.
A volt feleségem, Enikő, mindig talált okot a vitára. Nem vagyok szent, vannak hibáim, de az ő folytonos piszkálása idegőrlő volt. Mindenbe belekötött: a fáradtságomba a munka után, abba, hogy kevés időt töltöttem a fiunkkal, Kornéllel, aki már 10 éves volt. Nem tetszett neki, amikor focimeccsre vagy a vidámparkba vittem – ez nekem nemcsak gondoskodás volt, hanem öröm is. Enikő viszont morogva emlegette, hogy én csak játszom vele, neki meg a szigorú szülő szerepe marad. Elegem lett az uralkodásából és a vádaskodásából.
Egy nap nem bírtam tovább. Egy újabb veszekedés után összeszedtem a holmijaim és elköltöztem. Egy közelben bérelt lakást, hogy Kornél bármikor meglátogathasson. A döntés helyesnek tűnt: mi és Enikő már nem értettük meg egymást, és együtt élni lehetetlenné vált. Három hónap múlva beadta a válókeresetet. Próbáltam magamhoz térni, élveztem a csendet, a kiabálások és a szemrehányások hiányát. Olyan volt, mint egy friss levegő a fulladás után.
Eltelt fél év. Kornél egyszer csak megemlítette, hogy anyjához jár “valami bácsi”. Lekezeltem, de mélyen nyugtalanság fogott el. Úgy döntöttem, ideje továbblépni. Randizgattam nőkkel, de semmi komoly nem jött össze. Stabil családi életre vágytam. Aztán megjelent Szilvia – fiatal, gyönyörű, gyermektelen, múlt nélkül, ami visszahúzna. Nem mondta meg, mit csináljak, nem rendezett jeleneteket. Azt hittem, vele minden más lesz, egyszerűbb.
Házasodtunk nagy lagzi nélkül – nekem, aki már jártam ezen az úton, ez nem volt fontos. Az élet Szilviával nyugodtnak tűnt, még gyerekről is elkezdtem álmodozni. Néha, beismerem, azt akartam bizonyítani Enikőnek, hogy nélküle is boldog lehetek, hogy találtam valakit, aki jobb, aki nem pokollá teszi az életemet.
De minden megváltozott, amikor Enikő felhívott: Kornél az edzésen orrba kapta a labdát. Berohantam a kórházba, és hosszú idő után újra láttam őt. Lenagyítóan nézett ki – így emlékeztem rá, amikor még csak randizgattunk. Nyugodtan beszélt velem, a szokásos megjegyzések nélkül. Az autóban ott maradt a parfümje illata, és hirtelen valami összeszorult a mellkasomban.
Kornél orrával nem volt minden rendben – orrválasztó műtétre volt szüksége. Gyakrabban találkoztam Enikővel, a fiú egészségéről beszélgetve. Egyszer, a régi szokás szerint, bementem a lakásukba, levetettem a cipőmet, feltettem a vízforralót. Csak amikor nem találtam a kedvenc csészémet, éreztem, hogy ez már nem az én otthonom. Csak hazavittem őket.
Szilvia mindenben Enikő ellentéte volt. Nyugodt, rendezett, szerette a rendet, finom vacsorákat főzött. Sose veszekedtünk, és az ágyban is tökéletes minden volt. De a hidegsége megölte. Nem nevetett a vicceimen, nem élvezte velem a kedvenc filmjeinket. Érzelmei mintha üvegházban lettek volna – nem értettem őket. Az élet vele olyan volt, mint egy szép, de lélektelen berendezési magazin-lakás: minden tökéletes, de üres, lélek nélkül.
Rájöttem, hogy folyton írok Enikőnek, a fiú ügyével mentegetve magam. De az igazság más volt – vágyódtam. Vágyódtam a régi otthonunkra, a hangos nevetésére, ahogy fogta az iróniámat és velem vitázott, amíg el nem fáradt. Elfelejtettem a veszekedéseket, csak a jó emlékek maradtak.
Egyszer, mikor Kornélért mentem, összefutottam az új férfijával. Idősebb volt nálam, alacsony, könnyed őszel. Bólintottam a “jó napot”-jára, de belül forrt bennem minden. Ez az idegen volt az én otthonomban, az én ágyamban aludt! Nem bírtam magammal, és jelenetet rendezvén Enikőnek, kikértem, hogy ez a fickó ne járjon oda, ahol a fiam él.
— És mit csináljak, vigyem magammal Kornél hozzá? — válaszolta hidegen. — Vagy küldjem el hozzád, hogy közted és Szilvia között aludjon? Vegyél neki ágyat, utána osztogasd az észt, kivel legyek!
Úgy ordibáltunk, mint régen. Kornél, aki nem bírta, bezárkózott a szobájába. Enikő a konyhába ment, maga alatt motyogva. Követtem, és magam sem tudva, miért, megöleltem. Ajkam a nyakához ért. Felsóhajtott, de azonnal eltaszított.
— Mi a csudát csinálsz? Menj innen! Vissza a feleségedhez! — kiáltotta, szemei haraggal csillogtak.
Elmentem, mintha a föld roskadna alattam. Otthon Szilvia várt – tökéletes, hibátlan, de idegen. Nem ártott nekem, de nem tudtam tovább tettetni. Vágyódtam Enikő után, a szenvedélyéhez, ami valaha megőrjített, a reggelekre, amikor az ingemet vette fel, az estékre, amikor együtt vártuk a kedvenc sorozatunk új évadát.
Tudatosan jöttem el Enikőtől, azt hittem, így lesz jobb. De most már tudom: az én otthonom ott van, ahol ő és Kornél. Vissza akarok menni, de hogyan? Itt az új feleségem, aki nem érdemli meg az árulást, és ott a volt feleségem, akinek a tüze még most is belülről éget. Zavaros vagyok, de a szívem visszahúz – az igazihoz, az én valódi otthonomhoz.
